Sziasztok! Kezdetben szeretnék elmondani pár dolgot. Nem tudom, hova kéne nyitni ezt a jellegű topicot, így egy moderátor ha rossznak találja az elhelyezést, kérem helyezze át. Ezen felül szeretném kérni, hogy a negatív megjegyzéseket és a nevetős emojikat mellőzzétek, köszönöm.
Segítségre van szükségem. Nem is segítségnek, inkább támogatásnak mondanám. Többször is ajánlották, hogy írjam ki magamból ezt az egészet, bár kicsit szkeptikus vagyok ezzel kapcsolatban, és makacs is ilyen téren, de eljutottam oda, hogy egy próbát megér. Szeretném leírni, hogy hogyan állt a feje tetejére az életem másfél év alatt.
Az egész 2020 novemberében kezdődött. Megpróbálok szépen fogalmazni, először heti, aztán napi rendszerességgel produkáltam véres székletet, kisebb hasi fájdalmakkal. Megpróbáltam nem tulajdonítani neki nagyobb jelentőséget, csak reménykedtem, hogy elmúlik majd. Volt előtte hasonló problémám, azt folyadékhiány okozta, így erre gondoltam elsősorban. Ezután ugye jött az online oktatás és hazakerültem, ezek a tünetek pedig ritkultak, heti jelleggel jelentkeztek, viszont később, májusra kezdtek el ismét sűrűbben jelentkezni. Azt a hibát követtem el, hogy nem jeleztem a problémámat senkinek, mert féltem a vizsgáimtól és annyira vissza akartam menni, hogy nem is törődtem ezzel. Amint lezárt a tanév, elkezdtük a vizsgálatokat egy magánklinikám, mert nem adtak időpontot a közegészségügyben. 2021 júliusában diagnosztizáltak colitis ulcerosával és laktózintoleranciával. Ez egy krónikus autoimmun betegség, ami a bélrendszerem érinti, 20 centiméter hosszan. Sajnos gyógyíthatatlan, viszont gyógyszeres kezeléssel szintentartható. Kezdetben nem indult annyira nehezen. Természetesen nehéz feldolgozni, hogy az életem végéig ezt magammal kell cipelnem és ezt el kell fogadjam. Különböző gyógyszereket kell használnom, korlátozásaim vannak. Ilyenkor nem tudtam hogyan kezeljem a betegségem. Szégyeltem igazából, titkoltam. Mindent a laktózérzékenységre fogtam, mert azt könnyebb volt kimagyarázni. Elkezdődött az iskola. Ugye én kollégista vagyok, de a gyógyszereimet ugyan úgy be kellett adjam magamnak, így először a szobatársaim tudták meg a betegségem. Nem sokat segített, igazából, csak kínosabban érezten magam tőle, nem kezeltem jól a szituációt. Egy ideig a gyógyszeres kezelésemmel nem volt semmi gond, egészen novemberig. Novemberben elkezdtem teljesen leépülni. 63 kiló voltam. Refluxos tüneteket kezdtem el produkálni, elhagyott az erőm, szédelegtem, nem ettem és nem ittam, a vérzéseim is visszajöttek. Elkövettem ismét egy nagy hibát, végigcsináltam a félévet. Januárra körülbelül 47 kiló lettem, egy emeletet nem tudtam lépcsőzni. Egy nap fél litert tudtam meginni és egy zsömlét ettem. Ment a hasam és nagyon sok vért vesztettem. Egy hetet otthon voltam, megpróbáltam összeszedni magam, ami sajnos nem sikerült. Annyiból állt egy napom, hogy felkeltem, nagynehezen felöltöztem, feküdtem, fürödtem és aludtam. Nem voltam többre képes. 50 métert nem tudtam sétálni zúgott a fülem és szédültem. 28-án bekerültem a belgyógyra Debrecenbe. Másfél hetet töltöttem ott. A kórházban egy nap kb. 25 szem gyógyszert szedtem, és 4et kaptam vénásan. Eszméletlen ramaty állapotban voltam. Egyszer megpróbáltak ülve vért venni tőlem. Az lett az eredménye, hogy elájultam és összevéreztem a kezelőt. Végül egy csomó infúzió és két adag vér után, valamint a gyógyszereim beállítása után, miután 4 napig tünetmentes lettem, hazaengedtek. Egy nap 20 szem gyógyszert szedek, ezek között durvább a szteroid és az immungyengítő. Ezeknek hála nem hagyhatom el a lakásomat, mert veszélyeztetett vagyok ,és nem tudom, hogy meddig. Online folytatom a tanulmányaimat, viszont szerencsére az iskolám segítőkész és egészen gördülékenyen megy. Jelenleg ott tartok, hogy elkezdték csökkenteni a szteroid adagom, és várom, hogy menjek a következő kontrollra áprilisban.
Kibaszottul nehéznek érzem néha ezt csinálni. Nem tudom hova tenni ezt a betegséget. Voltaképp annyira nem fenyegető, nem halálos viszont mégis egy komoly és krónikus betegség amit nem lehet félvállról venni, mert komoly következményei lesznek. Egyszerűen nem értem, hogy itt vagyok 17 évesen az életem legjobb éveit kéne éljem, erre ezzel a szarral kell küzdjek. Másnak az a legnagyobb problémája ennyi idősen, hogy nem mehet el egy hbba vagy mit tudom én. Néha tényleg elgondolkozom, hogy minek csinálom. Nem tudom igazából, gőzöm sincs, de akkor is csinálni fogom, már a szeretteim miatt is. Néha egyszerűbb lenne csak abbahagyni ezt az egész szart, könnyebb lenne. Egyszerűen csak céltalan vagyok és értelmetlennek érzem az egészet. Csak azt várom, hogy teljen az idő, semmi mást. Hogy teljenek a napok. Nincsenek céljaim a napokra de én tényleg próbálkozom. Hobbit próbálok keresni, elfoglaltságot. De egyszerűen nem megy.
Most jutottam el arra a pontra, hogy segítségre van szükségem, és úgy érzem, hogy merek is kérni. Ez az egyik legnagyobb közösség aminek a része vagyok és hiszem, hogy tudtok segíteni.
Csak egy kis pozitív energiát, támogatást kérnék tőletek, pár jó szót vagy egy szivecskét egy üzenetet vagy egy macskás gifet.. Sokat jelentene. Köszönöm, hogy leírhattam, vigyázzatok magatokra.
Segítségre van szükségem. Nem is segítségnek, inkább támogatásnak mondanám. Többször is ajánlották, hogy írjam ki magamból ezt az egészet, bár kicsit szkeptikus vagyok ezzel kapcsolatban, és makacs is ilyen téren, de eljutottam oda, hogy egy próbát megér. Szeretném leírni, hogy hogyan állt a feje tetejére az életem másfél év alatt.
Az egész 2020 novemberében kezdődött. Megpróbálok szépen fogalmazni, először heti, aztán napi rendszerességgel produkáltam véres székletet, kisebb hasi fájdalmakkal. Megpróbáltam nem tulajdonítani neki nagyobb jelentőséget, csak reménykedtem, hogy elmúlik majd. Volt előtte hasonló problémám, azt folyadékhiány okozta, így erre gondoltam elsősorban. Ezután ugye jött az online oktatás és hazakerültem, ezek a tünetek pedig ritkultak, heti jelleggel jelentkeztek, viszont később, májusra kezdtek el ismét sűrűbben jelentkezni. Azt a hibát követtem el, hogy nem jeleztem a problémámat senkinek, mert féltem a vizsgáimtól és annyira vissza akartam menni, hogy nem is törődtem ezzel. Amint lezárt a tanév, elkezdtük a vizsgálatokat egy magánklinikám, mert nem adtak időpontot a közegészségügyben. 2021 júliusában diagnosztizáltak colitis ulcerosával és laktózintoleranciával. Ez egy krónikus autoimmun betegség, ami a bélrendszerem érinti, 20 centiméter hosszan. Sajnos gyógyíthatatlan, viszont gyógyszeres kezeléssel szintentartható. Kezdetben nem indult annyira nehezen. Természetesen nehéz feldolgozni, hogy az életem végéig ezt magammal kell cipelnem és ezt el kell fogadjam. Különböző gyógyszereket kell használnom, korlátozásaim vannak. Ilyenkor nem tudtam hogyan kezeljem a betegségem. Szégyeltem igazából, titkoltam. Mindent a laktózérzékenységre fogtam, mert azt könnyebb volt kimagyarázni. Elkezdődött az iskola. Ugye én kollégista vagyok, de a gyógyszereimet ugyan úgy be kellett adjam magamnak, így először a szobatársaim tudták meg a betegségem. Nem sokat segített, igazából, csak kínosabban érezten magam tőle, nem kezeltem jól a szituációt. Egy ideig a gyógyszeres kezelésemmel nem volt semmi gond, egészen novemberig. Novemberben elkezdtem teljesen leépülni. 63 kiló voltam. Refluxos tüneteket kezdtem el produkálni, elhagyott az erőm, szédelegtem, nem ettem és nem ittam, a vérzéseim is visszajöttek. Elkövettem ismét egy nagy hibát, végigcsináltam a félévet. Januárra körülbelül 47 kiló lettem, egy emeletet nem tudtam lépcsőzni. Egy nap fél litert tudtam meginni és egy zsömlét ettem. Ment a hasam és nagyon sok vért vesztettem. Egy hetet otthon voltam, megpróbáltam összeszedni magam, ami sajnos nem sikerült. Annyiból állt egy napom, hogy felkeltem, nagynehezen felöltöztem, feküdtem, fürödtem és aludtam. Nem voltam többre képes. 50 métert nem tudtam sétálni zúgott a fülem és szédültem. 28-án bekerültem a belgyógyra Debrecenbe. Másfél hetet töltöttem ott. A kórházban egy nap kb. 25 szem gyógyszert szedtem, és 4et kaptam vénásan. Eszméletlen ramaty állapotban voltam. Egyszer megpróbáltak ülve vért venni tőlem. Az lett az eredménye, hogy elájultam és összevéreztem a kezelőt. Végül egy csomó infúzió és két adag vér után, valamint a gyógyszereim beállítása után, miután 4 napig tünetmentes lettem, hazaengedtek. Egy nap 20 szem gyógyszert szedek, ezek között durvább a szteroid és az immungyengítő. Ezeknek hála nem hagyhatom el a lakásomat, mert veszélyeztetett vagyok ,és nem tudom, hogy meddig. Online folytatom a tanulmányaimat, viszont szerencsére az iskolám segítőkész és egészen gördülékenyen megy. Jelenleg ott tartok, hogy elkezdték csökkenteni a szteroid adagom, és várom, hogy menjek a következő kontrollra áprilisban.
Kibaszottul nehéznek érzem néha ezt csinálni. Nem tudom hova tenni ezt a betegséget. Voltaképp annyira nem fenyegető, nem halálos viszont mégis egy komoly és krónikus betegség amit nem lehet félvállról venni, mert komoly következményei lesznek. Egyszerűen nem értem, hogy itt vagyok 17 évesen az életem legjobb éveit kéne éljem, erre ezzel a szarral kell küzdjek. Másnak az a legnagyobb problémája ennyi idősen, hogy nem mehet el egy hbba vagy mit tudom én. Néha tényleg elgondolkozom, hogy minek csinálom. Nem tudom igazából, gőzöm sincs, de akkor is csinálni fogom, már a szeretteim miatt is. Néha egyszerűbb lenne csak abbahagyni ezt az egész szart, könnyebb lenne. Egyszerűen csak céltalan vagyok és értelmetlennek érzem az egészet. Csak azt várom, hogy teljen az idő, semmi mást. Hogy teljenek a napok. Nincsenek céljaim a napokra de én tényleg próbálkozom. Hobbit próbálok keresni, elfoglaltságot. De egyszerűen nem megy.
Most jutottam el arra a pontra, hogy segítségre van szükségem, és úgy érzem, hogy merek is kérni. Ez az egyik legnagyobb közösség aminek a része vagyok és hiszem, hogy tudtok segíteni.
Csak egy kis pozitív energiát, támogatást kérnék tőletek, pár jó szót vagy egy szivecskét egy üzenetet vagy egy macskás gifet.. Sokat jelentene. Köszönöm, hogy leírhattam, vigyázzatok magatokra.
Diego M Perez 
