Bevezető: Szép reggelt/napot/estét/éjszakát kedves Olvasó. Az alábbi - nem rövid - fogalmazásban egy saját magában is bizonytalan, útkereső lány kalandos életét ismerheted meg, aki talán az utóbbi hónapokban eljutott önmagához. Megköszönöm, ha elolvasod szerény életem történetét.
((ame: 2024-2024.12.: Linda egy 35 éves, 185 cm magas, hosszú narancsszínű hajú, karcsú nő. Outfitjének elengedhetetlen része a piros kalap és a piros kendő))
((ame 2025.03.15-: Linda egy 35 éves, 185 cm magas, sötétbarna hajú, karcsú nő. Piros bandanát, fehér melegítőfelsőt, fehér tornanadrágot és egy fehér Quechua kondicipőt visel, akár csak a párja. Kiegészítőként egy sportszemüveget és egy rózsaszín karkötőt hord, valamint egy barna hátitáskát. Arcán szinte mindig található alapozó, rendezvényeken szolid smink.
1989. 05.21-én születtem Oklahoma Cityben. Édesapám, Mathias Manders (született: Matteo Mandetti) olasz származású, csak a 20-as évei közepén amerikaisított. Édesanyám, Charlotte Bundier pedig német származású, azon belül is bajor. Mint ebből gondolhatod, kedves Olvasó, eléggé vegyes identitású családban nőttem fel. Szüleim révén tanultam meg németül és olaszul, utóbbinak később igen nagy hasznát vettem.
A vidám családi légkör és Oklahoma City semmihez sem fogható hangulata egyaránt meghatározták a kislánykoromat. Szüleim társasági emberek voltak, így a házunk szinte átjáróházként funkciónált, minden hétvégén jött valami ismerős, rokon, barát vendégségbe. Emiatt elég korán extrovertált lettem, ez most is jellemző rám, hamar képes vagyok szót érteni gyakorlatilag bárkivel.
Apám munkahelyeinek felsorolását napestig tudnám írni, volt ő minden is. Olasz étteremben pincér, kamionsofőr, biztosítási ügynök, porszívóügynök, ingatlanügynök. Utóbbi melóját szerette talán a legjobban. A család anyagi helyzete viszont sajnos pont ugyanígy vándorolt, hol fent, hol lent. Anyám háztartásbeli volt világéletében, ennek ellenére egy roppant művelt nő, nagyon sok dologra ő tanított meg.
Az iskolában nem voltam jó tanuló. Egyszerűen nem igazán érdekelt semmi sem, amit ott tanítottak. Csak egy kivétel volt, amit szerettem, az pedig az irodalom. Faltam Stephen King, Whitman és Hemingway műveit. Ezek a könyvek szerették meg velem az olvasást. Így visszagondolva, Fitzgerald Nagy Gatsby-je volt rám az egyik legnagyobb hatással. Pár hónapig akkor be is szippantott magával az 1920-30-as évek stílusa és zenei stílusa, a dzsessz.
A vidám családi légkör és Oklahoma City semmihez sem fogható hangulata egyaránt meghatározták a kislánykoromat. Szüleim társasági emberek voltak, így a házunk szinte átjáróházként funkciónált, minden hétvégén jött valami ismerős, rokon, barát vendégségbe. Emiatt elég korán extrovertált lettem, ez most is jellemző rám, hamar képes vagyok szót érteni gyakorlatilag bárkivel.
Apám munkahelyeinek felsorolását napestig tudnám írni, volt ő minden is. Olasz étteremben pincér, kamionsofőr, biztosítási ügynök, porszívóügynök, ingatlanügynök. Utóbbi melóját szerette talán a legjobban. A család anyagi helyzete viszont sajnos pont ugyanígy vándorolt, hol fent, hol lent. Anyám háztartásbeli volt világéletében, ennek ellenére egy roppant művelt nő, nagyon sok dologra ő tanított meg.
Az iskolában nem voltam jó tanuló. Egyszerűen nem igazán érdekelt semmi sem, amit ott tanítottak. Csak egy kivétel volt, amit szerettem, az pedig az irodalom. Faltam Stephen King, Whitman és Hemingway műveit. Ezek a könyvek szerették meg velem az olvasást. Így visszagondolva, Fitzgerald Nagy Gatsby-je volt rám az egyik legnagyobb hatással. Pár hónapig akkor be is szippantott magával az 1920-30-as évek stílusa és zenei stílusa, a dzsessz.
Annak ellenére, hogy egyik évben én voltam az osztály legrosszabb átlagát produkáló diákja, a többiekkel jól kijöttem. Viszonylag sok barátom volt, lány és fiú is egyaránt, ugyanakkor csak pár tartós kapcsolatra tettem szert a középiskolában. Ezek közé tartozik Dotty (Dorothy McCarthy), aki máig a legjobb barátnőm, igazi lelkitársam. Másik ilyen mély baráti kapcsolat Tom-al (Thomas Kent) maradt meg, igazi partyarc maradt felnőttkorában is, de sokan nem ismerik igazán, mert a rejtett oldalát csak a nagyon közelieknek mutatja meg.
Egy szónak is száz a vége, 2007-ben sikeresen leérettségiztem. És itt jött az első akadály az életemben, ugyanis el nem tudtam képzelni, hogy merre tovább.
Alapvetően két lehetőség állt előttem; vagy az oklahomai egyetemre megyek valami természettudományos kurzusra, vagy pedig gondolok egy nagyot, és jelentkezem a San Fierrói Benedict magánegyetem kommunikáció és médiaszakára. Végül utóbbi mellett döntöttem. Így a kis bőröndömmel 2007 őszén megérkeztem a nyüzsgő nagyvárosba, San Fierróba. Az első pár hétben egy idős asszonynál, Mrs. Salloway-nál laktam Paradisoban. Mindketten hamar egymásra hangolódtunk, ő örült neki, hogy nincs egyedül és van aki vigyáz a kutyusára, Moritzra amíg elvan otthonról, én pedig örültem, mert egy frekventált helyen olcsón találtam magamnak szállást. Később beköltöztem a Calton Heights-i kollégiumba. A Benedict sajátos szabályai, illetve belső házirendje az első időkben okozott pár meglepetést (pl. az egyenruha és hasonlók), de idővel hozzászoktam. Az egyetem mellett egy helyi kifőzdében dolgoztam, először mint mosogató, majd kiszolgáló/pultos.
A tanárok felkészültsége, és a szak jó hangulata együttesen kellettek ahhoz, hogy végül is 2011-ben megszerezzem a Kommunikáció és Média BA diplomát. Még a kommszak alatt összeismerkedtem az egyetemen pár olaszos diákkal, akikkel sokat buliztam együtt. Végül az ő javaslatukra, már a diplomamunkám írása alatt eldöntöttem, hogy az olasz szakot is célba veszem. Szüleim támogatták az ötletet, különösen apám, aki átvállalta helyettem a tandíj fizetését. Ezért nem tudok neki sose elég hálás lenni.
A Benedictről a legtöbb barátom, akikkel ma is kapcsolatban vagyok, az olasz szakról került ki, köztük is Doni (Donnie Dolonell) és Mia (Mia Moroni) a két legfontosabb.
Így hárman nagyon jó csapatot alkottunk, pár hónap múlva már közösen laktunk egy 40 m2-es albérletben Garciaban.
Ugyan a szülők kicsit féltettek bennünket, hogy saját magunkra lettünk utalva, de hamar bebizonyítottuk, hogy talpraesettek vagyunk. Doni, Mia és Dotty a három legfontosabb személy az életemben. Doni az egyetem után fordítói állást kapott, Mia pedig kiköltözött Olaszországba, Nápoly mellé egy kisebb városba. Végül 2014-ben mindhárman sikeresen abszolváltunk.
Egy szónak is száz a vége, 2007-ben sikeresen leérettségiztem. És itt jött az első akadály az életemben, ugyanis el nem tudtam képzelni, hogy merre tovább.
Alapvetően két lehetőség állt előttem; vagy az oklahomai egyetemre megyek valami természettudományos kurzusra, vagy pedig gondolok egy nagyot, és jelentkezem a San Fierrói Benedict magánegyetem kommunikáció és médiaszakára. Végül utóbbi mellett döntöttem. Így a kis bőröndömmel 2007 őszén megérkeztem a nyüzsgő nagyvárosba, San Fierróba. Az első pár hétben egy idős asszonynál, Mrs. Salloway-nál laktam Paradisoban. Mindketten hamar egymásra hangolódtunk, ő örült neki, hogy nincs egyedül és van aki vigyáz a kutyusára, Moritzra amíg elvan otthonról, én pedig örültem, mert egy frekventált helyen olcsón találtam magamnak szállást. Később beköltöztem a Calton Heights-i kollégiumba. A Benedict sajátos szabályai, illetve belső házirendje az első időkben okozott pár meglepetést (pl. az egyenruha és hasonlók), de idővel hozzászoktam. Az egyetem mellett egy helyi kifőzdében dolgoztam, először mint mosogató, majd kiszolgáló/pultos.
A tanárok felkészültsége, és a szak jó hangulata együttesen kellettek ahhoz, hogy végül is 2011-ben megszerezzem a Kommunikáció és Média BA diplomát. Még a kommszak alatt összeismerkedtem az egyetemen pár olaszos diákkal, akikkel sokat buliztam együtt. Végül az ő javaslatukra, már a diplomamunkám írása alatt eldöntöttem, hogy az olasz szakot is célba veszem. Szüleim támogatták az ötletet, különösen apám, aki átvállalta helyettem a tandíj fizetését. Ezért nem tudok neki sose elég hálás lenni.
Így hárman nagyon jó csapatot alkottunk, pár hónap múlva már közösen laktunk egy 40 m2-es albérletben Garciaban.
Ugyan a szülők kicsit féltettek bennünket, hogy saját magunkra lettünk utalva, de hamar bebizonyítottuk, hogy talpraesettek vagyunk. Doni, Mia és Dotty a három legfontosabb személy az életemben. Doni az egyetem után fordítói állást kapott, Mia pedig kiköltözött Olaszországba, Nápoly mellé egy kisebb városba. Végül 2014-ben mindhárman sikeresen abszolváltunk.
A diplomaosztó után keresett meg az Olasz Intézet egyik munkatársa, hogy van egy lehetőség cserediákként Rómában, a La Sapienza Egyetemen tanulni. Először haboztam az ajánlaton, mivel túl nagy falatnak gondoltam, hogy én kiköltözzek Rómába. A titkár megnyugtatott, hogy ráérek a döntéssel. Kavargó gondolatokkal mentem haza Donihoz és Miához. Szegények, először azt gondolták, hogy valami lesújtó hírt fogok velük közölni, azonban mikor elmondtam, hogy mi a szitu, már megnyugodtak. Ők maximálisan támogattak, hogy fogadjam el a lehetőséget, mert ki tudja, lesz-e még egyszer esélyem kijutni Rómába.
Szüleim vegyes érzésekkel fogadták a hírt. Apám szerint már elég érett vagyok ahhoz, hogy eldöntsem, mi a jó nekem, így rám hagyta. Anyám aggódott, hogy mi lesz ott velem. Ekkor jutott eszébe apámnak Alfredo bácsi, aki történetesen Róma közelében lakott és apám unokatestvére. A szállásom megoldva, jöhetett az egyéb intézni való. Nem untatlak kedves Olvasó az adminisztratív dolgok részletes közlésével, legyen elég annyi, hogy augusztus 10-én szállt fel a gépem az Easter Bay reptérről. Mia, Doni és Dotty kísért ki a reptérre. Nehéz volt a búcsú. Ahogy ültem a gépen, azon tanakodtam, vajon jó döntést hoztam-e vagy itt vágtam el az életem..
6 óra múlva landoltam Rómában. Alfredo és felesége, Sofia vártak a reptéren. Igazi olasz vendégszeretetben lehetett részem. A házuk egy átlagos olasz ház Rómától keletre, Tivoliban.
Pár óra alvás után nyakamba vettem a várost, és végigjártam a nevezetességeket. Igazi nyári hangulat volt a városban, hamisítatlan olasz "Dolce vita". A Tevere fodrozódó hullámai, a Castel Saint Angelo, a Vatikán és a II. Victor Emanuel emlékmű... áh, igazi Italia!
Másnap már az egyetemre kellett mennem papírmunkát intézni, beiratkozást stb. Szeptemberben minden zökkenő nélkül el tudtam kezdeni a szakot. Először nehéz volt, hogy mindenhol olaszul kell beszélnem, a nyelvet is újra meg kellett tanulnom használni, pár hét után szerencsére ezt is leküzdöttem. Mia közelsége, és a gyakori közös kávézásaink, étkezéseink és sétáink a Trasteverében segítettek megszokni a várost. Később Mianak is Rómában lett melója, így még többet tudtunk együtt lenni. Felejthetetlen csajos esték voltak, no még ha fiú is volt az estében.. nem megyek bele jobban, itt gondoljon mindenki amit akar.
Miával is voltak dolgok, de erről ennyit, mert kitagadnak a végén a szüleim.
Szerencsére dolgoznom nem kellett egyetem mellett, viszont folyton pörgő természetem lévén nem tudtam megülni a fenekemen. Egyik szaktársam, Marco segítségével felvettek a Croce Rosse Italiana-hoz (Olasz Vöröskereszt). Marco már több éve önkéntesként dolgozott ott, és úgy gondolta, hogy jó hasznát vennék nekem a szervezetben. A szervezeten belül egy piros sálat kellett hordanunk, amit annyira megszerettem, hogy azóta is a kollekcióm része, a kalappal együtt, amely a római nyári hőségben megváltás volt, és csak 10€-ba került, a hülyének is megérte.
Végül a pár hetes besegítésből több mint 1 éves, időközben fix munka lett. A szervezetbeli munkámnak a tanulmányaim vége vetett véget, a feladatköröm a beérkező adományok leltározása és elosztása volt, valamint az akkoriban Olaszországot sújtó migrációs válságban a menekültek elhelyezése Rómában és környékén.
Római tartózkodásom 2017-ben ért véget, amikor is abszolváltam Olasz nyelv és irodalom-ból mesterfokozaton. Ezután marasztaltak, de minden marasztalás ellenére szerettem volna visszajönni San Fierróba. Hiányoztak a barátaim, az ismerős hangulat és légkör. Imádom Olaszországot, Rómát, de mégis számomra még mindig idegen. Így hazatelepültem, és ekkor kezdődött el életem harmadik meghatározó időszaka.
Szüleim vegyes érzésekkel fogadták a hírt. Apám szerint már elég érett vagyok ahhoz, hogy eldöntsem, mi a jó nekem, így rám hagyta. Anyám aggódott, hogy mi lesz ott velem. Ekkor jutott eszébe apámnak Alfredo bácsi, aki történetesen Róma közelében lakott és apám unokatestvére. A szállásom megoldva, jöhetett az egyéb intézni való. Nem untatlak kedves Olvasó az adminisztratív dolgok részletes közlésével, legyen elég annyi, hogy augusztus 10-én szállt fel a gépem az Easter Bay reptérről. Mia, Doni és Dotty kísért ki a reptérre. Nehéz volt a búcsú. Ahogy ültem a gépen, azon tanakodtam, vajon jó döntést hoztam-e vagy itt vágtam el az életem..
6 óra múlva landoltam Rómában. Alfredo és felesége, Sofia vártak a reptéren. Igazi olasz vendégszeretetben lehetett részem. A házuk egy átlagos olasz ház Rómától keletre, Tivoliban.
Pár óra alvás után nyakamba vettem a várost, és végigjártam a nevezetességeket. Igazi nyári hangulat volt a városban, hamisítatlan olasz "Dolce vita". A Tevere fodrozódó hullámai, a Castel Saint Angelo, a Vatikán és a II. Victor Emanuel emlékmű... áh, igazi Italia!
Másnap már az egyetemre kellett mennem papírmunkát intézni, beiratkozást stb. Szeptemberben minden zökkenő nélkül el tudtam kezdeni a szakot. Először nehéz volt, hogy mindenhol olaszul kell beszélnem, a nyelvet is újra meg kellett tanulnom használni, pár hét után szerencsére ezt is leküzdöttem. Mia közelsége, és a gyakori közös kávézásaink, étkezéseink és sétáink a Trasteverében segítettek megszokni a várost. Később Mianak is Rómában lett melója, így még többet tudtunk együtt lenni. Felejthetetlen csajos esték voltak, no még ha fiú is volt az estében.. nem megyek bele jobban, itt gondoljon mindenki amit akar.
Miával is voltak dolgok, de erről ennyit, mert kitagadnak a végén a szüleim.
Végül a pár hetes besegítésből több mint 1 éves, időközben fix munka lett. A szervezetbeli munkámnak a tanulmányaim vége vetett véget, a feladatköröm a beérkező adományok leltározása és elosztása volt, valamint az akkoriban Olaszországot sújtó migrációs válságban a menekültek elhelyezése Rómában és környékén.
Római tartózkodásom 2017-ben ért véget, amikor is abszolváltam Olasz nyelv és irodalom-ból mesterfokozaton. Ezután marasztaltak, de minden marasztalás ellenére szerettem volna visszajönni San Fierróba. Hiányoztak a barátaim, az ismerős hangulat és légkör. Imádom Olaszországot, Rómát, de mégis számomra még mindig idegen. Így hazatelepültem, és ekkor kezdődött el életem harmadik meghatározó időszaka.
Hazaköltözésem után azonnal munkalehetőség után néztem. Zsebemben egy olasz és egy kommunikációs diplomával úgy gondoltam - akkor még naivan -, hogy könnyen fogok munkát találni. Óriásit nem is tévedhettem volna. Nagyon sok hirdetést eleve alibiből raktak ki, ahol nem jöhettem számításba, másik állásnál túlképzett voltam a feladatra. Egyre elkeseredetten keresgéltem állás után, amikor is olvastam, hogy az egyik olasz étterem autós futárt keres. Annyi pénzem volt még, hogy egy jogsit letegyek, viszont nem volt autóm. Ekkor jött Mia, akinek a pasija épp akkor volt autóváltás előtt, így megkaptam az ő régi Boráját. Végre volt kocsi, és meló is. Amit viszont utáltam, nem igazán találtam meg benne a helyem. Az egész napos vezetés, pláne a San Fierrói forgalom épp eléggé kikészített nap végére.
Egyik hétvégén kezembe akadt a San Fierró Chronicles száma, ahol is a Word Nyelviskolába, Blueberrybe olasz és angoltanárt kerestek. Rögvest felhívtam az iskolát, ahol pozitívan álltak hozzám, behívtak egy személyes interjúra. Végül megkaptam az állást, így 2017 február végén végre megvolt életem első fix állása, és saját lábra állhattam. Szüleim és állami támogatással (San Fierró önkormányzata abban az időben vissza nem téritendő támogatással segítette a pályakezdőket) sikerült egy kis garzont vennem a Buston streeten, Ocean Flatsen. A nyelviskolában nagyon szerettem, a diákok és a kollégák is elégedettek voltak a munkámmal, több tanulót is sikeresen eljuttattam emelt szintű nyelvvizsgáig. A melónak végül egy rosszul sikerült céges átszervezés vetett véget, ami végett az iskola megszűnt 2018 májusában. Ezzel ismét a semmiben találtam magam, immár egy saját lakással is a hátamon.
Ezután egy hónapig dolgoztam a FleischBerg-ben, mint sormunkás. Eléggé sanyarú hónap volt, de a barátaimra és a szerető családomra most is számíthattam, akik átsegítettek ezekben az időkben.
A sormunkából apám húzott ki, aki Giuseppe Banonitól, a család régi barátjától hallotta, hogy a Los Santosi Olasz Nagykövetség HR-PR-Tolmács munkakörre embert keres, és Giuseppe egyből rám gondolt. Hálás vagyok neki ezért a mai napig, az ő segítsége nélkül nem jutottam volna be.
Így 2018 júniusától egészen 2023 augusztusáig a követség munkatársa voltam. A munka kezdetén kaptam egy szolgálati lakást a kórház melletti apartmanházak egyikében. Na ne gondold kedves Olvasó, hogy ez valami luxuskecó volt. Ellenkezőleg, egy átlagos, vagy még az alatti lakás. Szoba-konyhás lakás.
A követségen feladatom volt a szakmai anyagok fordítása, emellett a teljes PR-HR. A csapattal közös munka legnagyobb eredménye, hogy sikerült egy rendkívül pozitív és fiatalos hangnemet kialakítanunk a követséggel kapcsolatban. Időközben kérvényeztem az olasz állampolgárságot a felmenőim és a kint töltött idő révén, amit a munkám elismeréseként személyesen Mario Monetti nagykövettől vehettem át.
Azonban minden siker és jó légkör ellenére 2023 közepére úgy éreztem, hogy kiégtem a folyamatos irodai munkától, így váltottam.
Nagyapám annak idején autószerelőként érkezett az Egyesült Államokba, ahol folytatta az olaszországban elkezdett vállalkozását. Kiskoromban sokat láttam őt mindenféle tragacsot szerelni, bár annyira nem érdekelt a folyamat, hogy ebben a munkakörben dolgozzak. Hát 2023 sok egyéb mellett ezt is elhozta. Beiratkoztam a Mechanic Hand Oktatási Központ autószerelő tanfolyamára. Oktatóm, George Nossy igazi úriember volt velem, noha a szakmához annyira jól nem értett véleményem szerint. Sok is volt a panasz a munkájára. Emiatt még nehezebb volt az iskola, de pár csúszás után végül is be tudtam fejezni, és El Quebradosba mentem tanoncnak, majd pedig a Fix&Drive-hoz, de sokat nem dolgoztam a szakmában.
A tanfolyam alatt, bevételszerzési célból jelentkeztem egy taxivállalathoz, Bryan Leohoz, aki a gyerekével, Adam Leoval közösen vitte a céget. Itt érkeztem el életem következő és második legjelentősebb szakaszához.
Egyik hétvégén kezembe akadt a San Fierró Chronicles száma, ahol is a Word Nyelviskolába, Blueberrybe olasz és angoltanárt kerestek. Rögvest felhívtam az iskolát, ahol pozitívan álltak hozzám, behívtak egy személyes interjúra. Végül megkaptam az állást, így 2017 február végén végre megvolt életem első fix állása, és saját lábra állhattam. Szüleim és állami támogatással (San Fierró önkormányzata abban az időben vissza nem téritendő támogatással segítette a pályakezdőket) sikerült egy kis garzont vennem a Buston streeten, Ocean Flatsen. A nyelviskolában nagyon szerettem, a diákok és a kollégák is elégedettek voltak a munkámmal, több tanulót is sikeresen eljuttattam emelt szintű nyelvvizsgáig. A melónak végül egy rosszul sikerült céges átszervezés vetett véget, ami végett az iskola megszűnt 2018 májusában. Ezzel ismét a semmiben találtam magam, immár egy saját lakással is a hátamon.
Ezután egy hónapig dolgoztam a FleischBerg-ben, mint sormunkás. Eléggé sanyarú hónap volt, de a barátaimra és a szerető családomra most is számíthattam, akik átsegítettek ezekben az időkben.
A sormunkából apám húzott ki, aki Giuseppe Banonitól, a család régi barátjától hallotta, hogy a Los Santosi Olasz Nagykövetség HR-PR-Tolmács munkakörre embert keres, és Giuseppe egyből rám gondolt. Hálás vagyok neki ezért a mai napig, az ő segítsége nélkül nem jutottam volna be.
Így 2018 júniusától egészen 2023 augusztusáig a követség munkatársa voltam. A munka kezdetén kaptam egy szolgálati lakást a kórház melletti apartmanházak egyikében. Na ne gondold kedves Olvasó, hogy ez valami luxuskecó volt. Ellenkezőleg, egy átlagos, vagy még az alatti lakás. Szoba-konyhás lakás.
A követségen feladatom volt a szakmai anyagok fordítása, emellett a teljes PR-HR. A csapattal közös munka legnagyobb eredménye, hogy sikerült egy rendkívül pozitív és fiatalos hangnemet kialakítanunk a követséggel kapcsolatban. Időközben kérvényeztem az olasz állampolgárságot a felmenőim és a kint töltött idő révén, amit a munkám elismeréseként személyesen Mario Monetti nagykövettől vehettem át.
Azonban minden siker és jó légkör ellenére 2023 közepére úgy éreztem, hogy kiégtem a folyamatos irodai munkától, így váltottam.
Nagyapám annak idején autószerelőként érkezett az Egyesült Államokba, ahol folytatta az olaszországban elkezdett vállalkozását. Kiskoromban sokat láttam őt mindenféle tragacsot szerelni, bár annyira nem érdekelt a folyamat, hogy ebben a munkakörben dolgozzak. Hát 2023 sok egyéb mellett ezt is elhozta. Beiratkoztam a Mechanic Hand Oktatási Központ autószerelő tanfolyamára. Oktatóm, George Nossy igazi úriember volt velem, noha a szakmához annyira jól nem értett véleményem szerint. Sok is volt a panasz a munkájára. Emiatt még nehezebb volt az iskola, de pár csúszás után végül is be tudtam fejezni, és El Quebradosba mentem tanoncnak, majd pedig a Fix&Drive-hoz, de sokat nem dolgoztam a szakmában.
A tanfolyam alatt, bevételszerzési célból jelentkeztem egy taxivállalathoz, Bryan Leohoz, aki a gyerekével, Adam Leoval közösen vitte a céget. Itt érkeztem el életem következő és második legjelentősebb szakaszához.
Őszintét megvallva, elég bizonytalan voltam az egésszel kapcsolatban, amikor a jelentkezést megírtam. Kis cég, ráadásul családi, nem túl régi alapítás.. kicsit red flag volt az egész. Viszont a felvételi elbeszélgetés jó hangulatban telt, Bryanben egy rendes férfit ismertem meg. Adammal ugyan voltak fenntartásaim, de úgy voltam, mindenki elviselhető egy határig. Telt-múlt az idő, mentek a fuvarok jobbra-balra, közben egyre jobban összebarátkoztam a Leokkal, amikor is Bryan bejelentette, hogy bőviti a céget, mert a Közlekedési Hatóságtól t
ámogatást kapott cégbővítésre. Így a felhivás után befutott Fredericko Alvarez, Dave Nolan, Robert de Quinlan és Mathias Raymond (akiről kiderült, hogy Robert unokaöccse). Bryan remek szervezőkészségének köszönhetően a cég hamarosan családias hangulatú baráti közösséggé változott, amit még a cég időközbeni megszűnése sem tört meg.
Olyannyira nem, hogy a legutóbbi DriveFesten is közösen indultunk, és noha csak 5.-ek lettünk, de nagyon jól szórakoztunk közben. Egy ideje ugyan kicsit elváltak az utak, mindenki ment minden irányba, de a barátság és a társaság megmaradt.
Bryan ugyan a taxiscég csődje után még próbálkozott pár céggel, de hasonló sorsra jutottak, mint a korábbiak. Végül megunva a munkanélküliséget elment tűzoltónak. Robert és Mathias a Fixben tolják az ipart, Fredericko és Dave pedig a Honvédség kötelékében töltik idejüket.
Én pedig válságos időszakba kerültem. Ismét. Sokadjára.
Olyannyira nem, hogy a legutóbbi DriveFesten is közösen indultunk, és noha csak 5.-ek lettünk, de nagyon jól szórakoztunk közben. Egy ideje ugyan kicsit elváltak az utak, mindenki ment minden irányba, de a barátság és a társaság megmaradt.
Bryan ugyan a taxiscég csődje után még próbálkozott pár céggel, de hasonló sorsra jutottak, mint a korábbiak. Végül megunva a munkanélküliséget elment tűzoltónak. Robert és Mathias a Fixben tolják az ipart, Fredericko és Dave pedig a Honvédség kötelékében töltik idejüket.
Én pedig válságos időszakba kerültem. Ismét. Sokadjára.
Sajnos ismét kiújult a depresszióm idén májusban. Emiatt alig akartam kimozdulni otthonról, elhúzódtam a világtól, élni sem volt kedvem. A pszichológusom, Dr. Cass azt ajánlotta, váltsak életmódot. Először azt gondoltam, hogy hülyeség, nincs nekem semmi bajom, majd csak lesz valahogy. Aztán a könyvtárban kezembe került Kelly Ferucco könyve, a "Természettel önazonos élet". Csupa érdekes és új meglátásokat tartalmazott a könyv, például a meditáció és a jóga fontosságáról, a természet gyógyító erejéről, és a stresszcsökkentés formáiról. Apránként alkalmazva a leírtakat sikerült kijönnöm a depresszióból, azóta naponta meditálok, autó helyett biciklire váltottam, és a természetben is többet tartózkodok. Végre úgy érzem megtaláltam magam.
Azóta alkalmi munkákból és horgászatból tartom fent magam, ezzel pénz keresve, viszont szinte stresszmentesen. Felfedeztem, tulajdonképp mennyire szerencsés vagyok az életben, megjártam Rómát, követségen dolgozhattam, van egy szerető családom és egy fantasztikus baráti köröm. Pár napja visszahívtak a követségre külsősnek, azóta ismét besegítek a munkában.
Azóta alkalmi munkákból és horgászatból tartom fent magam, ezzel pénz keresve, viszont szinte stresszmentesen. Felfedeztem, tulajdonképp mennyire szerencsés vagyok az életben, megjártam Rómát, követségen dolgozhattam, van egy szerető családom és egy fantasztikus baráti köröm. Pár napja visszahívtak a követségre külsősnek, azóta ismét besegítek a munkában.
Előzmény: Mint azt már korábban kifejtettem, május óta depresszióval küzdök. Emiatt felkerestem egy sokak által ajánlott orvost, Dr. Cass-t. A doki kimondottan a hozzám hasonló, átmeneti krízisben szenvedő nőkre specializálódott. Dr. Cass javasolta az életmódváltást a depresszióm leküzdésére, mely így pár hónap után úgy érzem, sikeres. A saját módszereimről szeretnék most egy pár szót ejteni, illetve bemutatni, ezzel is segítve a hozzám hasonló bajokban szenvedőknek, hogy van kiút!
1. Lakóhely
Ősi igazság, hogy a lakóhelyünk meghatározza a világhoz való hozzáállásunkat. Szintén igaz ez arra a közegre, amelyben felnövünk, az un. másodlagos szocializációs környezetre. A barátok, a település, a környezeti tényezők, az ország vagy régió mind-mind hatással vannak a fejlődő személyiségre. Természetesen a környezet mellett az elsődleges szocializáció, a család is fontos tényező, hiszen egy szerető környezetben felnőtt ember későbbi személyisége más, mint egy nélkülözésben, vagy esetleg folyamatos otthoni erőszakban felnőtté. Harmadik tényező szerintem, melyet bántóan kevés helyen olvastam, az a társadalmi osztályokban való elhelyezkedése a családnak. Ugyan minden ember más, ahogy minden család is, mégis vannak közös jellemzők, amik azonosak az azonos osztályból érkezőknél. De mivel nem a szociológia és a szociálpszichológia most a téma, maradjunk az első kettőnél.
Az én elsődleges szocializációm az olasz beütésű családom, ahol az olasz és az amerikai identitás keveredett. Erről bővebben az Identitás részben olvashattál Kedves Olvasó. Bár családom anyagi háttere változó volt, mindvégig egy tisztes középosztálybeli életet tudtak nyújtani nekem, tehát én egy amerikai középosztályi hátterű család gyereke vagyok, ez meghatározza a világnézetem. Nem kellett nyomorognom, apám sosem emelt kezet rám ok nélkül, anyámra főleg nem.
Oklahoma egy jó nevű általános és középiskolájába jártam, hozzám hasonló vagy azonos társadalmi osztályú emberekkel. Mivel a családom kevert származású, ezáltal a rasszizmus nagyon távol áll tőlem. Anyum tanítása az volt, hogy az embert a lelke határozza meg, nem a bőrszíne vagy a származása.
Oklahoma City hangulata, a múlt és a jövő pedig szintén meghatározó élmény számomra, hogy tud két világ egymás mellett élni.
Tehát a fenti példával élve, én egy középosztálybeli amerikai gondolkodással találkoztam egészen érettségiig, melyhez egy olasz identitás is társult. Ez azóta is meghatározza a gondolkodásom, emiatt sajnos sok esetben nehezebben értem meg a nálam gazdagabb vagy nálam szegényebb rétegek gondolkodását.
Miután évekig éltem Los Santos egy jobb környékén a követségi munka miatt, előtte Rómában és San Fierróban, ezáltal már egyfajta bezártságot éreztem, hogy semmi nem történik az életemben, nem tudok semmi olyant csinálni, ami feljebb vagy lejjebb vinne. A doki szerint ez is kiválhatta nálam a depressziót.
Emiatt úgy döntöttem, hogy feladom San Fierrói szállásom és kiköltözöm egy lakókocsiba vidékre. Ez szerencsére könnyen ment, erről a Linda hétköznapjai című blogomban bővebben olvashatsz. (katt)
Magam sem gondoltam volna, hogy a lakókocsis életmód mennyire új nézőpontba helyezi a világlátásom. Az addigi angol wc helyett meg kellett tanulnom a latrina használatát, valamint a közös zuhanyzót is. Teljesen más gondolkodású és hátterű emberek vettek körbe, akiktől nagyon sokat tanultam. A beilleszkedés eleinte nehéz volt, de pár főzés és közös beszélgetés után befogadott a tábor. Rá kellett jönnöm, hogy nálam sokkal rosszabb helyzetű emberek is tudnak a maguk egyszerű módján boldog és kiegyensúlyozott életet élni, kétkezi munkával is.
Mondogattam magamnak, hogy "Linda, te mit rinyálsz itt, hogy jaj életfájdalmad van, mikor másnak a legnagyobb gondja, hogy hó végén tudjon ételt venni, mégis boldogok, te meg játszod itt a hattyú halálát".
Ősi igazság, hogy a lakóhelyünk meghatározza a világhoz való hozzáállásunkat. Szintén igaz ez arra a közegre, amelyben felnövünk, az un. másodlagos szocializációs környezetre. A barátok, a település, a környezeti tényezők, az ország vagy régió mind-mind hatással vannak a fejlődő személyiségre. Természetesen a környezet mellett az elsődleges szocializáció, a család is fontos tényező, hiszen egy szerető környezetben felnőtt ember későbbi személyisége más, mint egy nélkülözésben, vagy esetleg folyamatos otthoni erőszakban felnőtté. Harmadik tényező szerintem, melyet bántóan kevés helyen olvastam, az a társadalmi osztályokban való elhelyezkedése a családnak. Ugyan minden ember más, ahogy minden család is, mégis vannak közös jellemzők, amik azonosak az azonos osztályból érkezőknél. De mivel nem a szociológia és a szociálpszichológia most a téma, maradjunk az első kettőnél.
Az én elsődleges szocializációm az olasz beütésű családom, ahol az olasz és az amerikai identitás keveredett. Erről bővebben az Identitás részben olvashattál Kedves Olvasó. Bár családom anyagi háttere változó volt, mindvégig egy tisztes középosztálybeli életet tudtak nyújtani nekem, tehát én egy amerikai középosztályi hátterű család gyereke vagyok, ez meghatározza a világnézetem. Nem kellett nyomorognom, apám sosem emelt kezet rám ok nélkül, anyámra főleg nem.
Oklahoma egy jó nevű általános és középiskolájába jártam, hozzám hasonló vagy azonos társadalmi osztályú emberekkel. Mivel a családom kevert származású, ezáltal a rasszizmus nagyon távol áll tőlem. Anyum tanítása az volt, hogy az embert a lelke határozza meg, nem a bőrszíne vagy a származása.
Oklahoma City hangulata, a múlt és a jövő pedig szintén meghatározó élmény számomra, hogy tud két világ egymás mellett élni.
Tehát a fenti példával élve, én egy középosztálybeli amerikai gondolkodással találkoztam egészen érettségiig, melyhez egy olasz identitás is társult. Ez azóta is meghatározza a gondolkodásom, emiatt sajnos sok esetben nehezebben értem meg a nálam gazdagabb vagy nálam szegényebb rétegek gondolkodását.
Miután évekig éltem Los Santos egy jobb környékén a követségi munka miatt, előtte Rómában és San Fierróban, ezáltal már egyfajta bezártságot éreztem, hogy semmi nem történik az életemben, nem tudok semmi olyant csinálni, ami feljebb vagy lejjebb vinne. A doki szerint ez is kiválhatta nálam a depressziót.
Emiatt úgy döntöttem, hogy feladom San Fierrói szállásom és kiköltözöm egy lakókocsiba vidékre. Ez szerencsére könnyen ment, erről a Linda hétköznapjai című blogomban bővebben olvashatsz. (katt)
Magam sem gondoltam volna, hogy a lakókocsis életmód mennyire új nézőpontba helyezi a világlátásom. Az addigi angol wc helyett meg kellett tanulnom a latrina használatát, valamint a közös zuhanyzót is. Teljesen más gondolkodású és hátterű emberek vettek körbe, akiktől nagyon sokat tanultam. A beilleszkedés eleinte nehéz volt, de pár főzés és közös beszélgetés után befogadott a tábor. Rá kellett jönnöm, hogy nálam sokkal rosszabb helyzetű emberek is tudnak a maguk egyszerű módján boldog és kiegyensúlyozott életet élni, kétkezi munkával is.
Mondogattam magamnak, hogy "Linda, te mit rinyálsz itt, hogy jaj életfájdalmad van, mikor másnak a legnagyobb gondja, hogy hó végén tudjon ételt venni, mégis boldogok, te meg játszod itt a hattyú halálát".
2. Biciklizés, napi torna
Életmódváltásom során azt is alapnak tekintettem, hogy amennyire tudok, szakítsak az addigi közlekedési eszközömmel, és a kényelmes élettel. Biciklire váltottam. Eleinte nagyon furcsa volt, hogy a kényelmes, gyors autó helyett nekem kell eltekernem mindenhova és leküzdeni a szintkülönbségeket., de idővel hozzászoktam.
A tekerés azóta a mindennapjaim részévé vált, a napi bevásárlást, különféle ügyeket már biciklivel bonyolítom le. Mivel ezzel lassabb a közlekedés, ez adott nekem egyfajta napirend tartást is, valamint teljesen átalakította a napi pörgéseimet. Sokkal kevésbé vagyok stresszes, jobban érzem magam a bőrömben, valamint a rohanás is enyhült. Ugyanakkor megtapasztaltam az árnyoldalát is, ami meg a közúti közlekedés. Számtalan esetben éreztem, hogy semmibe néznek, letolnak az útról, holott szabályosan a jobb oldalon közlekedek, kereszteződéseknél simán kihajtanak elém stb. Azóta egy kicsit jobb lett a morál a városban, de még mindig hagy kivetni valót maga után.
A bicikli emellett nagyon jó lehetőséget adott a természetközeli élet kialakításához. Nagyon sok helyre tekerek, kirándulok, olyan helyekre is, ahol korábban nem is voltam még. Így jutottam el Chilliard, vagy a Baysidei hegy tetejére.
Én egy fehér, Devron RM2.9 márkájú mountain bike-al nyomom, szerintem nagyon kényelmes és eléggé gyors, jó tapasztalataim vannak vele városban és hegyi terepen egyaránt. Plusz előnye a hozzá rendelhető kis tartó, mely a tornaszőnyegem szállításában jelent hatalmas segítséget. Így a szőnyegbe csavarva fixen tudom szállítani a Hifimet is.
A biciklizés mellett belekezdtem a napi tornába is. Minden reggel és este egy rövid 20-25 perces tornával kezdem vagy épp zárom a napom. Sokat segített nekem a stressz leküzdésében, valamint a közérzetem javításában. Mindenkinek ajánlom a napitorna.see oldalt, rengeteg hasznos gyakorlat és tanács található az oldalon. A gyakorlatok nagy előnye, hogy nem igényel belső teret, kültéren is elvégezhetőek, csupán egy tornaszőnyeg szükséges hozzá, melyet bármelyik boltból be lehet szerezni olcsón.
A gyakorlatok többsége egyszerű, az iskolában tanultakból áll. A torna lényege igazából az, hogy a gyakorlatok közben elvonatkoztassunk a hétköznapi bajoktól és igyekezzünk a belső lényünkre koncentrálni. Érdemes egy saját tornagyakorlati sort kialakítani, ebben nem tudok tanácsot adni, mindenkinek más dolog az, ami segít. Nekem a gyertya, valamint a felsőtestes gyakorlatok jönnek be, de ez mindenkinél más.
A tekerés azóta a mindennapjaim részévé vált, a napi bevásárlást, különféle ügyeket már biciklivel bonyolítom le. Mivel ezzel lassabb a közlekedés, ez adott nekem egyfajta napirend tartást is, valamint teljesen átalakította a napi pörgéseimet. Sokkal kevésbé vagyok stresszes, jobban érzem magam a bőrömben, valamint a rohanás is enyhült. Ugyanakkor megtapasztaltam az árnyoldalát is, ami meg a közúti közlekedés. Számtalan esetben éreztem, hogy semmibe néznek, letolnak az útról, holott szabályosan a jobb oldalon közlekedek, kereszteződéseknél simán kihajtanak elém stb. Azóta egy kicsit jobb lett a morál a városban, de még mindig hagy kivetni valót maga után.
A bicikli emellett nagyon jó lehetőséget adott a természetközeli élet kialakításához. Nagyon sok helyre tekerek, kirándulok, olyan helyekre is, ahol korábban nem is voltam még. Így jutottam el Chilliard, vagy a Baysidei hegy tetejére.
Én egy fehér, Devron RM2.9 márkájú mountain bike-al nyomom, szerintem nagyon kényelmes és eléggé gyors, jó tapasztalataim vannak vele városban és hegyi terepen egyaránt. Plusz előnye a hozzá rendelhető kis tartó, mely a tornaszőnyegem szállításában jelent hatalmas segítséget. Így a szőnyegbe csavarva fixen tudom szállítani a Hifimet is.
A biciklizés mellett belekezdtem a napi tornába is. Minden reggel és este egy rövid 20-25 perces tornával kezdem vagy épp zárom a napom. Sokat segített nekem a stressz leküzdésében, valamint a közérzetem javításában. Mindenkinek ajánlom a napitorna.see oldalt, rengeteg hasznos gyakorlat és tanács található az oldalon. A gyakorlatok nagy előnye, hogy nem igényel belső teret, kültéren is elvégezhetőek, csupán egy tornaszőnyeg szükséges hozzá, melyet bármelyik boltból be lehet szerezni olcsón.
A gyakorlatok többsége egyszerű, az iskolában tanultakból áll. A torna lényege igazából az, hogy a gyakorlatok közben elvonatkoztassunk a hétköznapi bajoktól és igyekezzünk a belső lényünkre koncentrálni. Érdemes egy saját tornagyakorlati sort kialakítani, ebben nem tudok tanácsot adni, mindenkinek más dolog az, ami segít. Nekem a gyertya, valamint a felsőtestes gyakorlatok jönnek be, de ez mindenkinél más.
3. Meditáció, jóga
Még a lakókocsi megvételekor került a kezembe Kelly Ferucco könyve, melyben a természetközeli élet egyik alapjainak írja le ezt a két dolgot. Több oldalon át taglalta a jóga és a meditáció testi és szellemi egészségre gyakorolt jótékony hatékonyságát, valamint esettanulmányokat is bemutatott, hogy ezek a gyakorlatok hogyan segítettek embereknek túllendülni a traumáikon. Átugrottam a dolgot, mert úgy voltam vele, nekem nem fog ez segíteni.
Elkezdtem a tornát és valahogy megint kezembe akadt a könyv. Ferucco könyvében sok ajánlott olvasmány is említésre került, így keltette fel a figyelmem Chihiro Tatsumoto könyve, amely voltaképp inkább esettanulmányi leírás egy önéletrajzba csomagolva, mely bemutatja Chihiro életét és az arra hatást gyakorló jogát. Megfogott könyvének személyes hangvétele, emiatt döntöttem a jóga elkezdése mellett. Keresgéltem a neten jóga gyakorlatok után, ám amiket találtam, azokat képtelen voltam megcsinálni. Félreraktam a dolgot, megpróbáltam a meditációt.
Az első pár próbálkozás nem hozott sikert, mivel még nem hittem ebben az egészben, azonban pár hét után az egyik kedvenc stresszoldó eljárásom lett. Hihetetlen, hogy csupán zenével és megfelelő légzéssel mennyire mély állapotig le lehet menni és mennyire alkalmas a belsőben uralkodó feszültség csillapítására.
A jógát csak a közelmúltban kezdtem el, miután részt vettem Tatsumoto óráján és mutatott pár egyszerű gyakorlatot. Azóta a tornát és a jógát felváltva csinálom (egyik nap ez, másik nap az).
4. Szociális élet
5. Munka
A depresszió leküzdése közben is élni kell valamiből, viszont a stresszt kerülni kell. Erre nekem jól beváltak a különféle alkalmi munkák, pl. a horgászat vagy a fémkeresés. Ezek a munkák kevésbé stresszesek, egyáltalán nem veszélyesek és fedezik a napi költségeket és a havi rezsit.
A legfontosabb, hogy olyan munkát végezzünk, amit szívesen csinálunk. Ez mindenkinek más, nekem a fentiek, de lehet valaki épp a bánya mélyén találja meg magát, valaki az UrmaTrans egyik autójának volánja mögött.
Az alkalmi munkák eleinte segítettek, viszont miután egyre jobban "gyógyultam", rájöttem, hogy a megélhetésen túl sokat nem adnak hozzá az életemhez.
Ezért gondoltam egy nagyot, és 07.27-én létrehoztam a Beauty Salon Kft-t, a város első mozgó szépségszalonját. Pár hetes szervezéssel és a barátaim segítségével hamar átalakítottunk egy Caravellet, melyben be is rendeztük a szalont.
Gyerekkorom óta gondolkodtam egy szépségszalon megnyitásán, de igazán Rómában jött meg a gondolata, ahol is a fodrászom az egyik főbb támaszom lett ott tartózkodásom alatt. Még Olaszországban elvégeztem egy OKJ-hoz hasonló gyorstanfolyamot fodrászatból és körmözésből. Az arcmasszázs már San Fierróból jött, Mia gyakran szokta alkalmazni, állítása szerint nagyon jó módszer az egészséges arcizom megőrzéséhez. A szalon végül 11.29-én bezárt.
A Szalonnal párhuzamosan ismét elkezdtem dolgozni az Olasz Nagykövetségen. Nagykövet úr örömmel fogadta a megkeresésem, és korábbi eredményeim miatt visszatérhettem arra a pozícióra, amelyben a távozásom előtt voltam. Rájöttem, hogy valójában az akták közt érzem jól magam. A bevándorlási osztály, amelyen dolgozok, igazi kincsesbánya. Már ha úgy tekint rá az ember. Milliónyi önéletrajz, milliónyi történet, amelyekből akarva-akaratlanul is tanul az ember. Ha mást nem is, azt igen, hogy mindig van újrakezdés, és a legmélyebb helyről is vissza lehet jutni a fényre. Volt nem kevés olyan anyag, ami megérintett. Munkám legnagyobb részét ez teszi ki, kiválogatom ki az, akinek megadható a beutazási engedély, és ki az, akinek nem. Élvezetes, érdekes munkakör, de egy idő után ráun az ember, valamint könnyű kiégni.
A harmadik munka, amelyre nem is munkaként hivatkoznék feltétlen, hanem egyfajta kreativitást kiélő hely, az a The Club Management, ahol 2025 márciusának végéig dolgoztam,legnagyobb részt mint sales-es munkatárs. Először nem is igazán tudtam, hogy mit is kellene csinálnom a cégben, aztán valahogy kezembe került egy Canon 80d.
Elkezdtem kattintgatni, mondván legyenek az események több szemszögből is dokumentálva, ne csak egy fotós dolgozzon a szervezetben (szintén a TCM fotósa Tanner Vefa, akitől nagyon sokat tanultam szakmailag és emberileg is).
Apránként rájöttem, hogy a fotózás az, amit igazán szeretek csinálni. Sajnos azonban ez is egy olyan munkakör, ahol egy idő után már nem igazán tudsz újat mutatni, csak magadat ismételgetni, emiatt hamar eljut a kiégés szintjére az ember.
A legfontosabb, hogy olyan munkát végezzünk, amit szívesen csinálunk. Ez mindenkinek más, nekem a fentiek, de lehet valaki épp a bánya mélyén találja meg magát, valaki az UrmaTrans egyik autójának volánja mögött.
Az alkalmi munkák eleinte segítettek, viszont miután egyre jobban "gyógyultam", rájöttem, hogy a megélhetésen túl sokat nem adnak hozzá az életemhez.
Ezért gondoltam egy nagyot, és 07.27-én létrehoztam a Beauty Salon Kft-t, a város első mozgó szépségszalonját. Pár hetes szervezéssel és a barátaim segítségével hamar átalakítottunk egy Caravellet, melyben be is rendeztük a szalont.
Gyerekkorom óta gondolkodtam egy szépségszalon megnyitásán, de igazán Rómában jött meg a gondolata, ahol is a fodrászom az egyik főbb támaszom lett ott tartózkodásom alatt. Még Olaszországban elvégeztem egy OKJ-hoz hasonló gyorstanfolyamot fodrászatból és körmözésből. Az arcmasszázs már San Fierróból jött, Mia gyakran szokta alkalmazni, állítása szerint nagyon jó módszer az egészséges arcizom megőrzéséhez. A szalon végül 11.29-én bezárt.
A Szalonnal párhuzamosan ismét elkezdtem dolgozni az Olasz Nagykövetségen. Nagykövet úr örömmel fogadta a megkeresésem, és korábbi eredményeim miatt visszatérhettem arra a pozícióra, amelyben a távozásom előtt voltam. Rájöttem, hogy valójában az akták közt érzem jól magam. A bevándorlási osztály, amelyen dolgozok, igazi kincsesbánya. Már ha úgy tekint rá az ember. Milliónyi önéletrajz, milliónyi történet, amelyekből akarva-akaratlanul is tanul az ember. Ha mást nem is, azt igen, hogy mindig van újrakezdés, és a legmélyebb helyről is vissza lehet jutni a fényre. Volt nem kevés olyan anyag, ami megérintett. Munkám legnagyobb részét ez teszi ki, kiválogatom ki az, akinek megadható a beutazási engedély, és ki az, akinek nem. Élvezetes, érdekes munkakör, de egy idő után ráun az ember, valamint könnyű kiégni.
Elkezdtem kattintgatni, mondván legyenek az események több szemszögből is dokumentálva, ne csak egy fotós dolgozzon a szervezetben (szintén a TCM fotósa Tanner Vefa, akitől nagyon sokat tanultam szakmailag és emberileg is).
Apránként rájöttem, hogy a fotózás az, amit igazán szeretek csinálni. Sajnos azonban ez is egy olyan munkakör, ahol egy idő után már nem igazán tudsz újat mutatni, csak magadat ismételgetni, emiatt hamar eljut a kiégés szintjére az ember.
6. Kell egy társ
Játékos kutyus, imád sétálni, persze azért csak pórázon merem a városban. Hetente legalább három alkalommal vidékre is ki szoktam vinni, rendszerint a PaloLake közelébe, ahol biztonsággal el merem engedni, mert sík és jól belátható a terep. Furán hangozhat, hogy ilyeneket írok, de nagyon féltem. Olyan pici és törékeny és cukii. <3
7. Barátok és párkapcsolat
Másrészt, a TCM-ben ismertem meg a legfontosabb embert, akit csak ismerek, Marlenát. Ha nincs a közösség, talán meg sem ismerem ezt a kis rejtett kincset. Elragadó, odaadó, érzékeny csajszi, aki ugyan nehezen engedi magához közel az embereket, viszont akit igen, az egy hűséges csajszit talál benne, aki mellett igazi öröm az élet. (Róla bővebben a "Fontosabb kapcsolataim" szakaszban olvashatsz).
Utoljára szerkesztve:
), másrészt a római ismerőseim küldik, de van amikor interneten rendelek. De utóbbi ritka, sajnos voltak már negatív tapasztalataim az ilyen parfümökkel kapcsolatban.
Laura Farina (2015-2017)
