OOC: A sztori egy több napos rp eredménye, melynek célja csupán a karakter(ek) történet(ei)nek folytatása, színesítése, semmilyen többes célzás, akarat vagy egyéb nincs mögötte! Az esemény fajsúlyos a karakterem életében, ezért kicsit személyesebbre vettem a narrációt.
Minden egy balesettel kezdődött...
2025. február 28!
Magam sem gondoltam volna, hogy életem talán legfontosabb napja lesz ez a teljesen átlagosnak indult péntek. A nap nagy részét szokás szerint munkával töltöttem - ami az utóbbi időben egyre több, hála az új letelepedési kampánynak -. Délután kaptam egy sms-t Marlenától, hogy van-e kedvem egy csajszis délutánra. Persze igent mondtam, minden percet élvezek, amit vele tölthetek.
Elrobogtunk a SeeBurgerhez bekapni valamit, amikor is várakozás közben a rádióban felcsendült a One More Night. Tudni kell, hogy ez a szám nálam egyet jelent Laurával, akivel Rómában voltam együtt a tanulmányaim alatt. Teljesen elöntöttek abban a pillanatban az emlékek a zene hatására; az élmények, Laura mosolya, a trasteverei esték emléke, a közösen átmulatott éjszakák..! Olyan jó, de egyben fájdalmas is volt az egész.. Újra Rómában.. újra Vele!
Amikor aztán ebből a valószerűtlen álomból felébredtem, találkoztam Marlena csodálkozó arcával. Nem igazán értette az egész helyzetet.. hogy miért folynak a könnyeim és miért vagyok ennyire magam alatt. Nem akartam firtatni dolgot, elvettem tőle a kaját és elkezdtem enni. Elindultunk valami helyre, amit ő javasolt. Bólintottam.
Egy ideig csendben ültünk, aztán Lena megtörte a csendet és rákérdezett mi bajom. Vonakodva, de elkezdtem neki óvatosan taglalni a Laurával töltött időszakomat. Láttam rajt, hogy kicsit rosszul esik neki, hogy egy másik lányról regélek..
Megérkeztünk Chilliard tetejére, a kedvenc sziklájához. Tapintható volt a feszültség és szomorúság, ami benne volt, hiába próbálta leplezni. Ahogy leültünk és teltek-múltak a percek - amik sokszor óráknak tűntek -, egyre inkább személyes irányba tolódott el a beszélgetés. Ránk, a mi kapcsolatunkra, és Laurára. Nagyon rosszul éreztem magam, mivel én hoztam elő a Laurás történetet, noha már hónapok óta nem találkoztam a lánnyal. A beszélgetés egy pontján Lenából előtört a sírás és elrohant. Utána szaladtam, megcsókoltam és átöleltem, de ellökött. Azt ajánlotta, hogy menjek Laurához, ha nem kellek neki. Egyre kétségbeesetten próbáltam neki elmondani, hogy nem érdekel Laura, ő már elmúlt, de nem tudok felejteni. Pár pillanatig csak nézett dühös szemekkel, aztán ismét elrohant. Utána futottam, de elvesztettem szem elöl. Kiabáltam és futkároztam a nevét kiáltva, de mintha felszívódott volna. Aztán egy borzalmas sikolyra lettem figyelmes, amit egy tompa puffanás követett. Lélekszakadva futottam a hang irányába, aztán...
Megtaláltam Marlenát a hegy egy elhagyatottabb részén. Leesett az egyik szikláról. Sírva rohantam oda hozzá. Még eszméleténél volt, de kába és erősen vérzett a feje. Próbáltam valamivel elállítani a vérzést de nem tudtam. Hívtam a mentőket, akik szerencsére hamar a helyszínre érkeztek..
Magam sem gondoltam volna, hogy életem talán legfontosabb napja lesz ez a teljesen átlagosnak indult péntek. A nap nagy részét szokás szerint munkával töltöttem - ami az utóbbi időben egyre több, hála az új letelepedési kampánynak -. Délután kaptam egy sms-t Marlenától, hogy van-e kedvem egy csajszis délutánra. Persze igent mondtam, minden percet élvezek, amit vele tölthetek.
Elrobogtunk a SeeBurgerhez bekapni valamit, amikor is várakozás közben a rádióban felcsendült a One More Night. Tudni kell, hogy ez a szám nálam egyet jelent Laurával, akivel Rómában voltam együtt a tanulmányaim alatt. Teljesen elöntöttek abban a pillanatban az emlékek a zene hatására; az élmények, Laura mosolya, a trasteverei esték emléke, a közösen átmulatott éjszakák..! Olyan jó, de egyben fájdalmas is volt az egész.. Újra Rómában.. újra Vele!
Amikor aztán ebből a valószerűtlen álomból felébredtem, találkoztam Marlena csodálkozó arcával. Nem igazán értette az egész helyzetet.. hogy miért folynak a könnyeim és miért vagyok ennyire magam alatt. Nem akartam firtatni dolgot, elvettem tőle a kaját és elkezdtem enni. Elindultunk valami helyre, amit ő javasolt. Bólintottam.
Egy ideig csendben ültünk, aztán Lena megtörte a csendet és rákérdezett mi bajom. Vonakodva, de elkezdtem neki óvatosan taglalni a Laurával töltött időszakomat. Láttam rajt, hogy kicsit rosszul esik neki, hogy egy másik lányról regélek..
Megtaláltam Marlenát a hegy egy elhagyatottabb részén. Leesett az egyik szikláról. Sírva rohantam oda hozzá. Még eszméleténél volt, de kába és erősen vérzett a feje. Próbáltam valamivel elállítani a vérzést de nem tudtam. Hívtam a mentőket, akik szerencsére hamar a helyszínre érkeztek..
...egy lelki válsággal folytatódott...
Marlenát a San Fierrói Központi Kórházba vitték. Nagyon idegesített, hogy nem mehettem vele, mivel az intézményben épp influenza-járvány volt, emiatt a látogatást is csak nagyon körülményesen lehetett megoldani. A mentősök biztosítottak róla, hogy rendbe fog jönni. Nem tudom leírni azt a fájdalmat, amit éreztem, mikor berakták a mentőhelikopterbe.. tudtam, hogy én vagyok ennek az egésznek az oka..
Visszamentem a kocsihoz, de nem volt lelkierőm hazavezetni. Beültem az autóba és elsírtam magam.. Észrevettem a még ott maradt cuccainkat, rajta Lena kendőjével. Kiszálltam érte, és magamhoz gyűrve zokogtam. Akkor kezdtem érezni, hogy mennyire fontos is nekem Ő, mennyire az életem része lett, és mennyire sokat jelent nekem..
Másnap taxiba ültem és bementem a kórházba. Szerencsére egy gyors kivizsgálás után beengedtek hozzá. Az üvegablakon át megpillantottam. Gépekre kötve, eszméletlenül feküdt egy kétszemélyes kórteremben. A másik ágy épp üres volt. Nem tudom mi folyt körülöttem, teljesen megszűnt minden körülöttem, csak Lenát figyeltem, ahogy feküdt mozdulatlanul.
Hirtelen valaki megfogta a vállam. Liana Shakaryan volt az, akit még a Club Managementből ismerek. Meglepődtem, hogy ő mit keres itt. Elmondta, hogy a beszállítás során megtalálták Lenánál egy cetlin a telefonszámát, és őt hívták fel, mint ismerős. Kicsit bosszantott, hogy nem engem hívtak, de a lényegen nem változtat. Lia elmondta, hogy a dokik szerint még nincs túl az életveszélyen, mesterséges altatásban tartják legalább két-három napig. Hogy lesz-e valami maradandó károsodása, azt nem tudta megmondani az orvos.
Miközben Lia beszélt, figyeltem az üvegen keresztül Lenát. Olyan kis édes volt, mintha csak aludna.
"- Be kell mennem!" - szakítottam hirtelen félbe Liát és elindultam az ajtó felé. Lia visszarántott.
"- Bemehetsz, de vegyél fel maszkot." - válaszolta, és a kezembe nyomott egyet.
Talán egy fél órája lehettünk bent, amikor megjelent a kezelőorvos. Ugyanazokat mondta nekem is, amit Liana-nak. Biztatott, de nem tudott semmit ígérni.. Hazaindultam. Megkértem Liát, hogy vigyen haza, képtelen voltam abban az állapotomban egyedül hazamenni. A hazaút hosszabbnak tűnt, mint bármikor valaha. Nem beszélgettünk semmiről, legalább is nekem semmi nem maradt meg. Az igazat megvallva, nem is nagyon tudtam volna figyelni másra, teljesen összetörtem.
Három pokoli nap következett. Szabadságot vettem ki a követségen, képtelen voltam abban az állapotomban dolgozni. Csak feküdtem a közös ágyunkban, és csak azt akartam, hogy Ő ott legyen mellettem. Hallani akartam a nevetését.. látni az édes mosolyát.. hallani az édes hangját..
Ezalatt a pár nap alatt valami megváltozott bennem. Teljesen máshogy kezdtem gondolni Lenára, mint addig. Az addig természetesnek tűnő dolgok hirtelen semmivé váltak. Egy űr keletkezett az életemben, amit addig nem tudtam eléggé megbecsülni. Önző vagyok sokszor, tudom. Eltűnt minden, főleg Laura emléke.. csak Léna maradt és a közös percek. Sose bocsájtottam volna meg magamnak, ha maradandó károsodása lett volna az én hülyeségem miatt!
Visszamentem a kocsihoz, de nem volt lelkierőm hazavezetni. Beültem az autóba és elsírtam magam.. Észrevettem a még ott maradt cuccainkat, rajta Lena kendőjével. Kiszálltam érte, és magamhoz gyűrve zokogtam. Akkor kezdtem érezni, hogy mennyire fontos is nekem Ő, mennyire az életem része lett, és mennyire sokat jelent nekem..
Hirtelen valaki megfogta a vállam. Liana Shakaryan volt az, akit még a Club Managementből ismerek. Meglepődtem, hogy ő mit keres itt. Elmondta, hogy a beszállítás során megtalálták Lenánál egy cetlin a telefonszámát, és őt hívták fel, mint ismerős. Kicsit bosszantott, hogy nem engem hívtak, de a lényegen nem változtat. Lia elmondta, hogy a dokik szerint még nincs túl az életveszélyen, mesterséges altatásban tartják legalább két-három napig. Hogy lesz-e valami maradandó károsodása, azt nem tudta megmondani az orvos.
Miközben Lia beszélt, figyeltem az üvegen keresztül Lenát. Olyan kis édes volt, mintha csak aludna.
"- Be kell mennem!" - szakítottam hirtelen félbe Liát és elindultam az ajtó felé. Lia visszarántott.
"- Bemehetsz, de vegyél fel maszkot." - válaszolta, és a kezembe nyomott egyet.
Talán egy fél órája lehettünk bent, amikor megjelent a kezelőorvos. Ugyanazokat mondta nekem is, amit Liana-nak. Biztatott, de nem tudott semmit ígérni.. Hazaindultam. Megkértem Liát, hogy vigyen haza, képtelen voltam abban az állapotomban egyedül hazamenni. A hazaút hosszabbnak tűnt, mint bármikor valaha. Nem beszélgettünk semmiről, legalább is nekem semmi nem maradt meg. Az igazat megvallva, nem is nagyon tudtam volna figyelni másra, teljesen összetörtem.
Három pokoli nap következett. Szabadságot vettem ki a követségen, képtelen voltam abban az állapotomban dolgozni. Csak feküdtem a közös ágyunkban, és csak azt akartam, hogy Ő ott legyen mellettem. Hallani akartam a nevetését.. látni az édes mosolyát.. hallani az édes hangját..
Ezalatt a pár nap alatt valami megváltozott bennem. Teljesen máshogy kezdtem gondolni Lenára, mint addig. Az addig természetesnek tűnő dolgok hirtelen semmivé váltak. Egy űr keletkezett az életemben, amit addig nem tudtam eléggé megbecsülni. Önző vagyok sokszor, tudom. Eltűnt minden, főleg Laura emléke.. csak Léna maradt és a közös percek. Sose bocsájtottam volna meg magamnak, ha maradandó károsodása lett volna az én hülyeségem miatt!
...és egy döntéssel végződött!
Pár nappal később Lia örömködve telefonált. Lena túl van az életveszélyen, hamarosan felébresztik, és hogy úgy tűnik, megúszta maradandó károsodás nélkül az esést, csupán agyrázkódást, és kartörést szenvedett. Kiderült, hogy sokkal kisebb volt az esése, mint amit előzetesen gondoltak.
Az egész napot a kórházban töltöttem. Kora estére ébredt csak fel az altatásból. Emlékszem, ahogy rám nézett és elmosolyodott. El nem tudom mondani, mennyire megkönnyebbültem abban a pillanatban.
A doki elmondta, hogy másnap
már hazamehet lábadozni, de szigorú ágynyugalmat írt elő neki. Nem érdekelt, örültem, hogy végre velem lehetett.
Teltek a napok, Léna egyre jobban lett. Apránként már önállóan jött-ment a lakásban, tett-vett. Én is serénykedtem, valamint gondolkodtam. A baleset hatására teljesen máshogy láttam a kapcsolatunkat.. sokkal fontosabb nekem Ő, mint egy barátnő. Eldöntöttem, hogy amint jobban lesz, megkérem a kezét.
Végül 03.06-án jött el az eljegyzés ideje. Délután már láttam rajt, hogy ki akar mozdulni, mondogatta, hogy elmehetnénk valahova, jobban érzi magát. Néha kicsit még bizonytalan ugyan, de már sokkal jobb állapotban volt, mint a hazahozatalkor. Felvezettem a Csillagvizsgálóhoz, a kedvenc helyemre, ahova a városba érkezésem óta gyakran járok. A természet közelsége, a hegy, a város képe nekem nagyon sokat jelent. És a csend.. főleg a csend!
Nagyon ideges voltam, nem tudtam pontosan hogyan fog reagálni az egész szituációra. Annyira dadogtam... csodálom, hogy megértette amit mondani akartam. Nem bírtam tovább, kiöntöttem neki a lelkem és megkértem a kezét. A kezdeti meglepettség után azonban igent mondott és egy nagyon boldog este következett, közösen.
Az egész napot a kórházban töltöttem. Kora estére ébredt csak fel az altatásból. Emlékszem, ahogy rám nézett és elmosolyodott. El nem tudom mondani, mennyire megkönnyebbültem abban a pillanatban.
A doki elmondta, hogy másnap
Teltek a napok, Léna egyre jobban lett. Apránként már önállóan jött-ment a lakásban, tett-vett. Én is serénykedtem, valamint gondolkodtam. A baleset hatására teljesen máshogy láttam a kapcsolatunkat.. sokkal fontosabb nekem Ő, mint egy barátnő. Eldöntöttem, hogy amint jobban lesz, megkérem a kezét.
Végül 03.06-án jött el az eljegyzés ideje. Délután már láttam rajt, hogy ki akar mozdulni, mondogatta, hogy elmehetnénk valahova, jobban érzi magát. Néha kicsit még bizonytalan ugyan, de már sokkal jobb állapotban volt, mint a hazahozatalkor. Felvezettem a Csillagvizsgálóhoz, a kedvenc helyemre, ahova a városba érkezésem óta gyakran járok. A természet közelsége, a hegy, a város képe nekem nagyon sokat jelent. És a csend.. főleg a csend!
Nagyon ideges voltam, nem tudtam pontosan hogyan fog reagálni az egész szituációra. Annyira dadogtam... csodálom, hogy megértette amit mondani akartam. Nem bírtam tovább, kiöntöttem neki a lelkem és megkértem a kezét. A kezdeti meglepettség után azonban igent mondott és egy nagyon boldog este következett, közösen.
