Linneth Collier

[RIVALE]

Linneth Collier​

Az öreg falépcsők időnként recsegtek és ropogtak. Ekkor még se Richard, se Emily nem sejthette azt, hogy mi vár rájuk. A fiú még párszor megrángatta a kilincset és teljesen bizonyossá vált számára, hogy az ajtó zárva van, a szobában rekedtek!

- Richard, most mi tévők legyünk? – hangzott el a kérdés Emily szájából.
- Nem tudom, nem tudom. A francba is már, kikell jutnunk!
- Az egyetlen egy kijárat ott van, ahol bejöttünk.
- Zseni vagy Em, de tényleg!
- Muszáj velem állandóan lekezelően beszélned?
- Bocs… Csak hát… - vakarja meg a tarkóját Richard. – Nem tudom, hogy… - ekkor az a hang, amely a lépcsők irányából jött és már-már szinte megszokottá vált, hirtelen elhallgatott. – …Mi a szösz?
- Ric… - szólal meg elfojtott hangon Emily.

Ugyan kevés fény szűrődött be az ablakon, de így is tisztán kivehető volt, hogy valaki áll a bezárt ajtó előtt. Az ajtó alatti kis résen tökéletesen lehetett látni a hatalmas árnyékot, amelyet két vaskos láb vetett oda. A két fiatalban megfagyott a szó, értetlenkedve tekintettek egymásra, fogalmuk sem volt arról, hogy mitévők legyenek. Ekkor a rozoga ajtón egy kéz csattant, pár másodpercre rá még egy.

- Mit csináljunk most? – szólal meg a lány remegő hangon.
- Csak maradj mögöttem. Hidd el, nem lesz baj.
- Én félek! A picsába is már!

Richard csak sóhajtott egyet, tekintetét az ajtóra helyezte, amelyet valaki továbbra is bokszzsáknak nézett, a bejárat szépen lassan kezdte megadni magát. A fiú szintén a félelem rabja volt, még ha ezt nem is akarta a lány tudtára adni. Titkon bízott abban, hogy ezt az egészet csak álmodja és amint vége van, ismét Emily mellett fog feküdni a kényelmes ágyban és ez az egész pusztán egy rossz gondolat lesz, amelyen reggel jót nevetnek majd. Azonban a történés teljesen valóságosnak bizonyult. Az ajtó három ütés múlva megadta magát, s kinyílt…










- Hé, Linneth! Te még fent vagy? – nyitja ki a szobaajtót Ms. Collier.

A lány tudta, hogy valószínűleg ezt már nem fogja megúszni, ennek ellenére megpróbálta bevetni a könyvet az ágya alá, a könyvet amely egy kaput jelentett számára. Átjárót az unalmas hétköznapi világból. Az átjárón ugyan sikeresen visszajött, azonban annak kulcsa még a kezében volt. Linneth édesanyja haragos pillantást vetett lányára, miközben ő egy zseblámpát szorongatott a kezében.

- Bocsánat. – oltja el a zseblámpa fényét Linneth.
- A héten másodszor. Nem leszünk így jóba! – kapcsolja fel a szobában a lámpát Ms. Collier.
- De nem tudok aludni. – vonja meg a vállát a lány.
- Már pedig most kénytelen leszel. – Kérem!

Linneth sóhajtott egy nagyot, majd felkelt és kibányászta a könyvet ágya alól. Kissé vonakodva ugyan, de édesanyja kezébe nyomta. Chris Darazro – Az éj leple, ez volt olvasható a könyv borítóján. Sarah (Collier) próbálta visszafojtani a mosolyát, szerette mikor lánya olvasott, hiszen ő áltata is kedvelt időtöltés volt ez a tevékenység, azonban azt is szeme előtt tartotta, hogy Linneth-nek másnap az iskolában kell lennie, ami három óra alvással nem fog sikerülni. Csak fordult egyet, kezében a könyvvel, még egy pillantást vetett gyermekére és lekapcsolta a villanyt. A szoba ajtaját résnyire nyitva hagyta, tudta hogyha Lin túl sokat olvas, pláne ilyen történeteket, akkor nagy valószínűséggel este jön a szokásos ,,rosszat álmodtam” nevezetű program. A sok olvasás ellenére, azonban az este a továbbiakban nyugodtan telt.
Másnap reggel ifjú főszereplőnk álmosan, de annál jobb hangulatban kelt ki az ágyból. Jókedve nem az iskolának, és nem is a reggelire kapott mogyorókrémes kenyérnek volt köszönhető, pusztán egy egyszerű dolognak. Péntek volt. Péntek, az a nap amelyet mindenki rendkívül szeret. Egy fél nap az iskolában, utána pedig nem lecke írással telik a délután. Linneth különösen kedvelte ezt a napot. Minden reggel édesapja vitte iskolába, S ő is hozta el onnan ezen a délutánon. Ugyanis minden péntek gyereknapnak számított a Collier családnál, e héten éppen állatkertbe ment apjával, Matt Collier-el.
Történetünk főszereplője az egyik Philadelphia-i oktatási intézménybe járt, az elemi iskolai évei végét taposta. Ez idő alatt elég jól kitudunk ismerni egy iskolát, és egy osztályt is. A fiatal Ms. Collier azonban egyikért sem rajongott túlságosan. Sokkal inkább lelte meg boldogságát a könyvekben, a mély beszélgetésekben, avagy a röplabda reptetésében. Osztálya is inkább semlegesen viszonyult hozzá, néha volt kivel elbeszélgetnie, néha azonban maradt az ebédlő legszélén elhelyezkedő asztal, azzal a székkel, amelyre talán csak ő szokott ülni. S onnan figyelte somolyogva a többiek bohóckodását és nevetséges mutatványait.
Bár szerencsére a nap gyorsan eltelt, S amint egyet ütött az óra visítástól, nevetéstől és mosolygós arcoktól telt meg az iskola kijárata előtti folyosó. A sor szokás szerint elég lassan haladt, de már nem volt miért sietni. Bőven volt még idő abból a két és fél napból, amit a pihenéssel lehet eltölteni.

- Na, hogy ment a suli? – köszönti mosollyal az arcán Linneth-et, Mr. Collier.
- Egész jól. – Száll be az autóba a lány, S beszállása után apja becsukja az ajtót.
- Felkészültél? – Nyitja ki az vezetőülés ajtaját Matt.
- Persze!
- Nagyszerű. Viszont előbb be kellene mennem az irodába, egy papírt aláírni. Öt perce hívtak.
- Semmi gond, persze.
Persze, semmi gond… Végül is csak semmi nem úgy fog alakulni, ahogy elvolt tervezve. De, hát mi mást mondhatnék neki?
- Ígérem, gyors leszek!

A gyorsaság ugyan nem jött össze, Mr. Matt Collier majdnem egy órát töltött bent az irodába, miközben Linneth az autóban kényszerült maradni. Az utóbbi időben apja egyre inkább foglalkozott a munkával, mint a családdal. Édesapjának a legfontosabb az volt, hogy mindent biztosítson szeretteinek, amely a megélhetéshez és az ő kényelmükhöz szükséges. Mr. Collier építészmérnökként dolgozott, még a cégben is volt részesedése. Ez a felelősség vonzotta azt magával, hogy a férfinak sokszor éjszakába nyúlóan kellett dolgoznia, vagy lemondani a családi programokat a sok munka hevében. Ennek eredményeképp azonban sosem kellett semmit nélkülözniük, Ms. Collier-nek pedig több ideje maradt az otthoni teendők elvégzésére.

- Bocsáss meg, ha megvárattalak. – száll vissza az autóba Matt.
- Ugyan, semmi gond.
- Mr. Johnson, a főnököm is bent volt ma. Vele is beszélnem kellett.
- Megértem, de most akkor beszélgetünk vagy állatkertbe megyünk? – neveti el magát mondandója közben a lány.
- Persze, mindjárt ott is leszünk! – kacag fel Mr. Collier, értékelve Linneth jókedvét.

Az e heti pénteki program is elég jónak bizonyult. Az ifjabb Ms. Collier ilyenkor lehetett csak biztos abban, hogy apjával tud időt tölteni, kettesben. Szeretett vele beszélgetni, a férfi mindig érdekességekről beszélt, sokszor hozta fel témának az univerzumot, a csillagokat, a gasztronómiát, avagy éppen hangzottak el tőle idézetek a történelem valamelyik nagy alakjától. Közel három órát töltöttek el az állatkertben, majd az irányt az autó felé vetették. Mikor mindketten beszálltak, Mr. Collier odébb hajolt az ülésben, és lenyitotta a kesztyűtartót.

- Ez pedig a tiéd. - a férfi kivesz egy könyvet a kesztyűtartóból és a lánya felé nyújtja.
- Az enyéééém? – néz rá értetlenkedve a lány.
- Az ígéret szép szó.
- Akkor nem felejtetted el.
- Az ötös matekdolgozatért a jutalmad.
- Köszönöm. – veszi el a lány a könyvet.
- Úgy hallottam, hogy mostanában ezt olvasod. – De anyádnak egy szót sem!

Linneth megforgatta a kezében a könyvet, amelynek a borítóján ismerős írónév szerepelt. Chris Darazro. A könyv elején pedig A kilátástalan jövő felirat szerepelt, egy új könyvsorozat első részének a címe. A lány mindjárt áttért a könyv hátuljára, S érdeklődve olvasta végig azt a pár soros kedvcsinálót.

- Tényleg köszönöm.
- Ugyan, én ennek csak örülök. Bár nem az én stílusom, de örülök hogy olvasol. Főként, ha nem az éjszaka közepén. – röhög egy sort a férfi.
- Mi a gond ezzel? – nevet fel a lány.
- Szerintem ezt inkább a te korosztályodnak szánták. De nem vagyunk egyformák. Ha neked tetszik és sikerült örömet okoznom, a lényeg megvan.
Édesapja sokkal inkább olvasott komolyabb műveket, mint horrortörténeteket vagy egy fantasyt. De sokszor böngészett valamilyen újságot is. Ez egy régi, berögzült szokás volt nála, papírról olvasta el mindennap munka előtt a híreket, facebook helyett.

A visszaút is elég kellemesen és gyorsan telt el. Még betértek egy étterembe, ahol elvitelre rendeltek egy kis vacsorának valót, és onnan az utat egyenesen az otthonuk irányába vetették. Ugyan Ms. Collier készült estebéddel, de legtöbbször hiába próbálkozott. Halvány gőze sem volt a fűszerekről, és sokszor még a só is kimaradt ételeiből. De nem vette rossz néven a meleg vacsorát, amelyet férje hozott. Nyugodtan megvacsoráztak, és pihenni tértek. Linneth végre egész este bújhatta a könyvét, szülei pedig kipihenhették a hét fáradalmait. Az előző könyvet pár óra alatt befejezte, most apjától kapott új könyvét vette kezei közé. Ismét megfordította, elolvasta a hátulját, szokása volt minden könyvet így kezdeni.

Ezután érdeklődve vetette bele magát a könyv rejtelmeibe. Pár óra olvasás után, azonban a könyvet lerakta, átgondolta az olvasottakat, majd fáradtsága okán aludni tért.
Tehát, most akkor egy betegség fertőzi az emberiséget, ami egy Las Vegas-i boltból indult, egy csapat arany mániástól? Vajon az a kevés, megmaradt ember túléli? Mennyire lehet fontos nekik az otthonuk? – Én biztosan itt hagynám az enyémet, ha ilyen történne… De ők valamiért mégsem teszik. Pedig az a betegség buggyantat csinál a legtöbb emberből. Hogy lehet így élni? Maradt talán 20 ember a városba, aki még józan gondolkodású!
Linneth-nek szokása volt magában megtárgyalni a könyv nagy kérdéseit. Azonban most tényleg fáradt volt, így próbálta elengedi a fejében kavargó gondolatokat. Megigazgatta magán a takarót, majd nekiállt bárányokat számolni. S nemsoká el is nyomta őt az álom.
Hétvégén a pihenés vette át a főszerepet, amely rendkívül jól esett mindenki számára. Szombaton nem volt ébresztő, lehetett aludni. Maximum egy-egy bevásárlás vagy baráti összejövetel volt ilyenkor, alkalomadtán.
Az ezt követő hetek is szinte ugyanolyanok voltak, unalmas napok az iskolába, a pénteki láz, majd a hétvégi, nyugodt időszak. Linneth lapozott egyet a szobájában lévő naptárában, amely immár a decemberi hónapot jelezte. December öt… A születésnapja. Vajon idén mit kap? Nem szeretett találgatni. Sok dologgal meglehetett lepni őt, hiszen még fiatal volt, viszont egyetlen egy dolgot szeretett volna igazán, kirándulni. Még két hónapja beszélt édesapjának Kanadáról, mivel arról tanultak földrajzórán. Szeretett volna oda eljutni egyszer. Az eddigi gyorsan múló napokat, most lassú tempó váltotta fel. Ugye bár Einstein relativitás elmélete is ezt taglalja, és Linneth is tudta. Ha várunk valamit, akkor rendkívül, sőt néha iszonyatosan lassan tud telni az idő. Ha viszont egy dolgozatra adnak két nap felkészülési időt, az sokszor egy fél napnak sem tűnik. December ötödike volt, általában délután szokás ajándékozni, és ezt most sem történt másképp. Linneth-nek egy nap az iskolába, a szüleinek pedig pont ennyi felkészülési idő otthon. Mikor a lány hazaért, ugyan nem az ő általa kért meglepetés fogadta, de valami olyan volt, amely visszaadta neki Kanadát, még ha nem is teljesen. Egy kiskutya, pontosabban egy husky kölyök várta őt az ajtóban, Linneth szemei az örömtől könnybe lábadtak, hiszen még sosem volt kutyájuk. Ekkor, egy december ötödikei napon bővült a Collier család még egy fővel.
A kutyát, akit Ninának keresztelt el Linneth ez alatt a pár hónap alatt elég sokat nőtt. Már le sem kellett hajolnia azért, hogy megsimogassa. Viszont Linneth most másra összpontosított, hazajött az iskolából, levetette a táskáját, majd a laptopját vette a kezébe. Izgatottan pörgette végig az egyik oldalt, majd egyszer csak felkiáltott: - Felvettek!
Édesanyja rohant le az emeletről, hogy elsőként gratulálhasson lányának.

- Gratulálok! Nagyon ügyes vagy! – öleli magához lányát Ms. Collier.
- Köszönöm. De nektek is köszönhető.
- Te tanultál érte. – Jajj, már annyira izgatott vagyok. Holnapután már mehetünk is megvenni a könyveket, meg az iskolai tanszereket!
- De anya, még csak most vettek fel. – nevet fel a lány. – Még messze van a tanév kezdés.
- Sosincs túl korán vásárolni! – mosolyodik el Ms. Collier.
- Jó, legyen.
- Nagyszerű. Fel is hívom apádat! Ez pompás hír! A Central Hight School! El sem hiszem!

Linneth édesanyja talán jobban örült a hírnek, mint maga Linneth. De hiszen, ez volt az öröm ideje. Felvették Philadelphia egyik neves iskolájába, nem volt eredménytelen a sok tanulás. Este természetesen egy éttermi kaland mellett megünnepelték a sikeres felvételit, ahol a család jól szórakozott. Azonban mikor visszaértek a házhoz, Mr. Collier kinyitotta az ajtót, az egész ingatlan úgy festett, mintha betörtek volna. Kupleráj, a székek felborítva, fényképek hevertek a földön, Nina pedig az örömtől túlfűtve feküdt a félig szétrágott kanapén. Valamennyire megnyugvást jelentett az, hogy nem betörés, de a család így sem vette jónéven a kis husky mutatványát. Egy átöltözést követően pedig az este többnyire takarítással telt.
Linneth nem sokkal később sikeresen befejezte az elemi iskola utolsó évét, és pár nap után megkezdődhetett a jól megérdemelt nyáriszünet. Talán az utolsó nyara volt, amelyet teljesen szabadon eltölthetett. Egy kicsit rettegett a középiskolától, de tudta hogy rosszabb nem igen lehet az eleminél. Amíg van egy könyve, lényegében képes egyedül is ellenni. A környéken volt egy pár barátja és barátnője, akikkel időnként eljártak fagyizni a városban vagy elmentek moziba. De ideje jó részét otthon töltötte vagy éppen Nina-val. Naponta kétszer sétáltatta meg júniustól egészen augusztusig. Rettentően a szívéhez nőtt és mondhatni legjobb barátja lett a kutya.
A középiskola is lassan elkezdődött. A lány már a gólya napon összeismerkedett néhány emberrel, akik jóval értelmesebbnek bizonyultak előző iskolája diákjainál. Volt közös hang, meg persze jóval nagyobb volt a választék is, emberek tekintetében. Legjobb barátnője az ifjú Brithany Nicholson lett, aki azontúl hogy szintén szeretett olvasni, még röplabdázni is tudott. Passzolt az érdeklődési körük, rettentően sok témában a gondolkodásuk… Többre nem is volt szükség. Egy idő után már többször átjártak egymáshoz iskola után, így Brithany összeismerkedett Ms. Collier-el, és Nina-val. Linneth viszont egy dolgot bánt, mióta középiskolába járt, azok a pénteki gyereknapok megszűntek, sajnos nem tudta apjával összeegyeztetni az időpontokat, így inkább közösen döntöttek az ügy felfüggesztéséről. De egy-egy hétvégi délutánon, amikor édesapja sem dolgozott, időnként elnéztek valahová, amely bár nem teljesen, de valamilyen szinten pótolni tudta a keletkezett űrt.

- Na és… Mike, hogy tetszene? – teszi fel a kérdést Brithany, miközben telefonját nyomkodja.
- Mike? Ez most komoly? – Nem tudja bekötni a saját cipőfűzőjét. – nevet fel a lány.
- Akkor… Esetleg… Matteo?
- Na hagyj már! A legutóbbi barátnőjét egy hét után hagyta ott.
- Akkor Sebastian! – Na ő?
Linneth csak somolyogva megrázta a fejét. Nem szeretett volna válaszolni Brithany kérdésére, bár tudta, hogy ő ezt úgy sem hagyja ennyiben.
- Na, eltaláltam? – húzza széles mosolyra a száját a fiatal Ms. Nicholson. – Eltaláltam! Eltaláltam!
- Na, elég legyen már. – neveti el magát Linneth. – Nem szóltam semmit!
- S ezzel épp eleget mondtál!

Linneth mosolyogva tekintett el barátnője felé. A lány aranyszőke hajú volt, fehér bőre olyan sima volt, mintha nem is természetes lenne. Kék szemei csakolyanok voltak, mint Linneth-éi. Brithany szokásához híven ma is elegáns ruhát viselt, ing és szoknya. Ez jellemezte az ő stílusát. Még erre a koszos iskolai buszra is képes volt ilyen ruhát felvenni. Sokszor jelentette Linneth számára a szőke hajú lány a reggeli motivációt, egy örök optimista személyiség volt, aki még a legrosszabb dolgokban is csak a jót látta. Nem mellesleg az észnek sem volt híján a lány. Mindig kellemes beszélgetéseket lehetett vele folytatni.

- Na, rajta gondolkozol? – neveti el magát Brithany ismét.
- Ma reggel kifejezetten jó kedved van!
- Nekem mindig ilyen kedvem van, de te ezt már tudod.
- Na igen, nem kell bemutatnod magad! – nevet fel Lin.

Az iskolai órák kiváltképp jóhangulatban teltek ma el. Persze Brithany fél nap képes volt Sebastian-ról beszélni, és keresni a gyenge pontokat barátnőjén. Az iskolai nap után még hazáig együtt meneteltek, majd Brithany-ék házánál elváltak útjaik. Linneth körülbelül egy tizenöt perc sétára lakott barátnője házától, így a szokványos úton gyalogolt hazáig. Nagyjából két sarokba volt, amikor egy ismerős tekintetett pillantott meg, amint épp kifelé tart a boltból. Sebastian volt az! A lány csak látásból ismerte a fiút, azonban inkább elfordította a fejét, így haladt tovább, míg nem egy ,,szia” meg nem csapta a fülét. Visszaköszönt ugyan, de azt sem tudta, hogy a fiú egyáltalán hallotta-e. Teljesen zavarban volt, mikor hazaért rögtön rácsörgött Brithany-ra és elmesélte neki a kissé kínos történést.
Teltek a hetek és a hónapok. Még néha Linneth látta a fiút miközben ő a kutyáját sétáltatta, azonban nem szándékozott nyitni felé, bátortalanabb volt ő annál. Ideje jó részét a tanulásba fektette, ugyanis szinte elvárás volt a megszokott, jó teljesítmény. Bár sosem szóltak érte szülei, ha néha egy-egy rosszabb jegyet hozott az iskolából, de tudta hogyha nem tanul, akkor bizony nem lesznek boldogok az otthoniak. Ezen túl két hete felvett egy újabb szakkört, franciául kezdtek el tanulni Brithany-val. Ez néha nehéznek bizonyult, de motiválták és segítették egymást.
Az első iskolai évet egy második követett, amelyet egy harmadik. Linneth ekkor már tizenötödik évében járt. S ekkortájt változunk, mindenki változik, ő is változott. Időnként becsusszant egy-egy buli, néha egy kis alkohol, de sosem esett túlzásba. Egészen eddig a napig. Brithany-val egy házibuliba mentek, ahol ott volt Sebastian is, akinek azóta barátnője lett. Linneth próbált magán erőt venni, S úgy vélte, hogy bátorságot az ital fog neki adni, hogy végre odamenjen beszélgetni… Étgyomorra a tömény ital nem egészen jó megoldás. Fél óra után nem tudott megállni a lábán és visszafelé sült el a dolog. Barátnője támogatta haza, Mr. Collier pedig másnap reggel közölte, hogy két hónapig biztosan nem mehet el sehová. Ezen időszakba legalább Linneth-nek több ideje maradt olvasni, meg persze átgondolni azt, hogy mit is tett. Mit tett saját magával, a barátnőjét is kellemetlen helyzetbe hozta… Ez így nem fog működni. Ezentúl nincs több buli. Kezébe vette a könyvét, majd igyekezte terelni gondolatait, mielőtt lelkiismeretfurdalást okoz saját magának.

Az olvasás egy dolgon biztosan segített, a lány rájött arra, hogy mennyire fáradt már. A könyvet visszahelyezte éjjeliszekrényére és lehunyta szemeit.
Hétfőn Linneth ismét találkozott Brithany-val, közösen utaztak a buszon, megszokott helyükön.

- Figyelj, Brithany... – sóhajt egyet Linneth.
- Igen? – kapja a fejét barátnője felé a lány.
- Ne haragudj, amiért kellemetlen helyzetbe hoztalak a bulin. Nem volt szándékos. Nagyon röstellem a dolgot.
- Ne hülyéskedj már, ez bárkivel megeshet!
- Remélem többet velem nem fog. – nevet fel Lin.
- Ó, bárcsak igaz lenne.

Mindkét lány nevetésben tört ki. Nem volt harag köztük, tökéletesen megértették egymást. A néhai hülyeségek és bántó poénok ellenére is elválaszthatatlanok voltak, és barátságuk is minden esetben őszintének bizonyult.

- Na és van már terved? – teszi fel a kérdést Brithany.
- Tervem? Tervem mire?
- Nem egészen másfél év és befejezzük a sulit. Erre gondoltam.
- Oh, vagy úgy. Még nem gondolkodtam ezen. Egyetlen egy őrült ötletem van. – Na és neked van terved?
- Na-na! Álljunk csak meg, őrült ötlet. Erről tudnom kell. – nevet fel a lány.
- Egyetemre szeretnék menni. Ezt követően pedig… - Linneth ekkor közelebb hajolt barátnőjéhez és a fülébe súgott valamit.
- Na ne csináld! Ez nagyon menő! Remélem sikerül. – mosolyodik el Brithany.
- Köszönöm. Na de akkor neked? – mosolyog vissza Linneth.
- Én is hasonló irányba tervezek. De én csak az első lépcsőt szeretném megugrani.
- Akkor még boldogítjuk egymást pár évig?
- Nagyon úgy néz ki. – ül ki a széles vigyor Brithany arcán.

A két lány elsőszámú továbbtanulási terve a jogi kar volt. Természetesen fő célpont volt a Philadelphia-i egyetem, de más is szóba jöhetett. Döntöttek arról, hogy ezen év végéig megcsinálják a francia nyelvvizsgát, így ezzel is előnyre tesznek szert. Linneth még Nina sétáltatása közben is a francia szótárat lapozgatta, aminek eredményeképp ez évvégén barátnőjével sikeresen megcsinálták a vizsgát.
Egy évvel és pár hónappal később pedig már az érettségi következett, amelynek eredménye nem hozott meglepetést. A két barátnő más és más tárgyakban volt kiemelkedő, de eredményeik hozzásegítették őket ahhoz, hogy felvegyék őket a Philadelphiai egyetem jogi karára. Ebben azonban segítségükre volt Linneth édesapja, akinek ismeretségei messze nyúltak.
A megünneplés a szokott módon telt, valamelyik pár csillagos étteremben, egy teraszhoz közeli asztalon. Ez a család egyik kedvenc étterme volt, havonta legalább egyszer tértek be a Silver Star nevezetű vendéglátóhelyre. A család nyugodtan elfogyasztotta a vacsorát, majd a csendet az ifjú Ms. Collier törte meg.

- Szeretném elmondani a tervemet. De… Ne akadjatok ki. – sóhajt egyet. – Ugye most felvettek az egyetemre, és az elvégzése után…. – ezt követően kivárt, kereste édesanyja és édesapja tekintetét. - … Szeretnék jelentkezni a szövetségiekhez.
- Nos ez… - köszörüli meg a torkát Mr. Collier.
- Most ezt mégis mire véljük Linneth? – Ez most csak valami hirtelen fellángolás? – néz értetlenül lánya felé Ms. Collier.
- Egész régóta érdekel, és ez olyasmi, amit szívesen csinálnék. Tudom, hogy ti azt szeretnétek, hogy majd egyszer bíró vagy egy neves ügyvéd legyek. Viszont, én ennél többre vágyom.

A monológot követően pár percig kínos csend honolt az asztalkörül, amelyet senki sem szeretett volna megtörni. Linneth attól félt, hogy rosszat szól és tovább ront a helyzetén, Ms. Collier ránézésre is elég ingerültnek tűnt, Mr. Matt Collier pedig csendben kortyolgatta maradék borát. Ez a csend még a hazautón is kísérte a családot, sőt még otthonukba is. Lin bezárkózott a szobájába és Nina-t simogatta, amíg a szülei kint vitatták meg a dolgokat. Egy fél óra múlva édesapja jött be a szobába, és ült le ágya szélére.

- Biztos jól átgondoltad? – teszi fel a kérdést a családfő.
- Igen, biztos.
- Nézd Linneth. – Se édesanyád, se én nem gondoltuk volna azt, hogy téged ilyesmik érdekelnek. Kicsit meglepett bennünket, de nem tettél rosszat. S bármi is történik, a lányunk vagy! S ezt jól jegyezd meg.

Ekkor Linneth megölelte édesapját, hosszú percekig karolt belé. Jól estek számára apja szavai. S tudta… Ha ők támogatják, akkor számára nincs lehetetlen.
2015. szeptemberében Linneth megkezdte tanulmányait az egyetemen. Amennyire szerette a középiskolát, annyira gyűlölte az egyetemet. Motivációját elég sokszor Brithany-nak köszönhette, talán nélküle egy hét után kiiratkozott volna. A tanárok furcsán magyaráztak, a diákok többsége egyáltalán nem volt nyitott… Egyszerűen nem találta az akkori tizenhétéves önmagát. Ám valaki ebben a segítségére lett. Nick Graham, aki egy másodéves hallgató volt. A fiú az egyetemi focicsapatban játszott, elég közismert figurának bizonyult. A könyvtárban futott össze Linneth-el, amikor is ő épp egy házidolgozathoz kereste a megfelelő jogtárat. A fiú segítségére volt, így aztán elérhetőséget cseréltek. A megismerkedésükkor Linneth számára nyilvánvalóvá vált, hogy Nick egy rendkívül nyitott személyiség, akinek még, ha az esze néha nem is, de a szíve mindenképp a helyén van. Még korban is passzoltak, a fiú két évvel volt idősebb a lányál. Az érdeklődési körük eltérő volt ugyan, de a vonzalom, amely ilyen idős korban csodára képes, megvolt.
Nick nagyjából százkilencven centiméter magas volt, a testtömege pedig arányosan oszlott el rajta, izomzata szálkás. A fiú barna fürtjei és szeme rendkívül varázslatos összképet adott. Továbbá Nick összeismerkedett Brithany-val, aki már megismerkedésük előtt is mindent tudott róla, köszönhetően Linneth-nek. A srác segített a lányoknak bejutni az egyetemi röplabdacsapatba, így tehát délutánonként már oda is hivatalosak voltak.
Nick többször is bizonyította, hogy ő egy úriember, mindig igyekezett Linneth kedvében járni. Sokszor hozott neki egy szál rózsát, vagy éppen csokoládét, mogyorósat amely a lány kedvence volt. A hónapok teltek, Linneth és barátnője pedig sikeresen átvergődte magát az első vizsgaidőszakon. S ezt követően pedig egy pár hetes pihenő vette kezdetét.
Linneth ekkor mutatta be otthon Nick-et, akit a család örömmel fogadott. Apja szavaival élve ,,egy jó kiállású fiatalember”. Nina azonban nem volt az a könnyen barátkozó típus, így a fiú részére maradt a kanapé, Linneth és Nina számára pedig a szokott helyük, a kényelmes ágyon.
Az egyetemi évek alatt nem történtek különösebben érdekes dolgok, Brithany nagyjából másfél hónapra Linneth és Nick kapcsolatát követően összejött az egyik röplabdás fiúval. Így néha napján négyes találkozások és programok is előfordultak a két lány nyomására. A jogi karon pedig, aki nem bukik ki az első évben, az hozzáedződik a dolgokhoz. A duó már pontosan tudta, hogy melyik óraadó mit vár el, így ha nem is a legjobb jeggyel, de minden vizsgán átmentek. Az egyetem utolsó évében, azonban Nick és Linneth közös útja véget ért, a fiú New York-ba utazott, hogy tovább kövesse az álmait. Nehezen, de Lin is megértette ezt, és két hét sírás után már kevésbé volt fájó a szakítás. Az egyetem utolsó évébe lépve, harcosaink sikeres záróvizsgát tettek, így megszerezve diplomájukat, S hátrahagyva az iskolai éveket. Amíg Brithany a megszerzett diplomával próbált elhelyezkedni, addig Linneth beadta jelentkezését a rendőrséghez, ugyanis szükséges volt valamennyi szakmai tapasztalat a szövetségi karrier megkezdéséhez. A rendőrségen számításai szerint alakult a dolog, irodai munkát kapott. Nagyjából három hónapja dolgozott már, amikor elköltözött otthonról, és vett magának egy saját albérletet. Pontosabban felhívta Birthany-t, hogy nem-e szeretne osztozkodni, így pedig a jól ismert környékükön, pár kilométerre szüleiktől megkezdhették önálló életüket. A házban egyébként négyen laktak. Brithany, Thomas, a röplabdás srác, Nina és végül Linneth. Egyetlen egyszer ment négy fölé az ottlakók száma, de Linneth kapcsolata zsákutcába futott, nem találta meg a közös hangot pár évvel idősebb kollégájával.
A rendőrségen eltöltött unalmas éveket néha csak egy-egy családdal eltöltött hétvégi program vagy egy baráti összejövetel dobta fel. Linneth két évet húzott le ezen a munkahelyen, míg nem végül lehetőséget kapott jelentkezni a szövetségiekhez. Ám előtte letette a jogosítványát, amely szintén mérföldkőnek számított életében.

A fizikai alkalmassági felmérőt és a pszichológiát sikeresen teljesítette, na meg persze az egészségügyi dolgokat is egytől-egyig megcsinálta. Egyetlen egy utolsó dolog volt hátra a jelentkezéséhez… Egy szóbeli elbeszélgetés. Remegő lábakkal állt a szinte üres folyosón, de tudta, hogy szülei és valószínűleg Brithany is gondol rá ezen percekben.

- Üdvözlöm! Ms. Collier? – tekint a lányra egy zöldszínű kíváncsiskodó szempár.
- Igen!
- Kérem jöjjön be. – nyitja ki jobban az ajtót az öltönyös fickó.
- Linneth biccentett, majd befáradt az irodába. Nem túl feltűnően körbenézett, majd vezényszóra leült az előtte lévő székre.
- Mr. Dixon vagyok, nagyon örvendek!
- Részemről az öröm. – szólal meg Linneth.
- Az aktája… Nem fest rosszul. Nem voltak rossz jegyei az iskolában, a munkahelyén megállta a helyét, valamint az eddigi felmérők sem jelentettek problémát magának. – helyez az asztalra egy pár papírt a férfi. – Ám, ez csak a könnyű része volt! Most engem kell meggyőznie! – tárja szét a karját a férfi, majd leül Linneth-el szemben.
- Nos, - köszörüli meg a torkát a lány. – Ezeken túl egész jól beszélek franciául, rendszeresen spor… - A lány hirtelen elhallgatott, amikor a férfi felemelte az egyik ujját.
- Ezek ide mind levannak írva. – mutat a papírra. – Mi magára vagyunk kíváncsiak, mivel tud nekünk többet nyújtani, mint a másik száz meg száz jelentkező?
Linneth alaposan átgondolta a válaszát, bár tudta, hogy nem időzhet túl sokáig.
Mi a fenével tudnék többet nyújtani? Hát… Ez varázslatos kérdés.
- Őszinte leszek, talán semmivel. Nem ismerem a kint lévő embereket, sem a többi jelentkezőt. Viszont azt eltudom mondani önnek, hogy évek óta erre készülök, és mindent próbáltam megtenni annak érdekében, hogy eljussak idáig. Továbbra is csak ennyit tudok ígérni. Kitartást és elhivatottságot, fegyelmet és alázatot.
- Nagyszerű. – csapja össze két tenyerét Mr. Dixon. – Az időnk lejárt, majd értesítjük. Ha megbocsát, még mára 23 jelentkező maradt. Szeretnék minél előbb a végére érni.

Mondata után pedig a negyvenes, kopasz férfi felpattant a székből, és kitárta az ajtót. Linneth tudta, hogy nincs értelme sem mentegetőzni, sem tovább folytatni a beszélgetést. Úgy érezte, hogy nem sok esélyt kapott bizonyítani.
Azonban két nap múlva, mikor épp a reggeli kávéja közben kapcsolta be laptopját és nyitotta meg email fiókját, egy olvasatlan levele volt, még hozzá egy visszajelzés, a jelentkezésével kapcsolatban.

Hirtelen azt sem tudta, hogy lenyelje vagy kiköpje azt a félkorty kávét, amely a szájában volt. Felvették! Ekkora jókedvet talán még élete során sosem érzett. Kapott egy lehetőséget, a sok szenvedés nem volt hiábavaló! Hangoskodásával még sikerült Brithany-t is felkeltenie, de most ez sem számított. Egy lehetőség, egy esély, egy valóra vált álom!
Linneth miután mindenkit tájékozatott a családból és a baráti társaságból apránként nekilátott csomagolni. Még egy karácsonyt és egy szilvesztert eltöltött szerettei társaságában, viszont utána lelkesen szállt fel egyetlen táskával az egyik Quantico-ba tartó buszra. Nina-t rábízta Brithany-ra, aki megígérte, hogy vigyázni fog rá, meg természetesen Lin minden hétvégén hazajön, így időnként ő is tud majd rá felügyelni, a világ összes pénzéért sem adta volna oda senkinek a kis ,,szerelmét”. A pár órás buszutat követően főhősünk sikeresen megérkezett a városba, amelytől nem messze volt található az akadémiai központ. Január negyedik napján pedig, az ifjú Ms. Collier átlépte a létesítmény hatalmas bejáratát. Mikor körbenézett, már akkor tudta, hogy nem fog neki hiányozni a rendőrségi irodája.
Az itt eltöltött húsz hét alatt képességei továbbfejlesztésére törekedett, valamint az új technikák elsajátítására, sokszor nem sikerültek elsőre a dolgok, de a ,,feladom” nem szerepelt a szótárában. Tudta, hogy mit vállal, és ha itt helytáll akkor megvalósíthatja kamaszkori álmát.
Az elindult harminc fős csoportból a huszadik hét végére már csak tizenhét jelölt volt talpon. Sokan estek ki a fizikai megterhelés vagy inkább a mentális gyengeség nyomán, gyakoribb az utóbbi volt. A megmaradt tizenhét ügynöknövendék megtanulta a rejtőzködés taktikáját, képesek voltak teljesen elvegyülni a tömegben, megtanulták azon eszközök használatát, amelyekre munkájuk során szükség lehet, ezen túl új közelharci technikákat sajátítottak el, na meg persze az egésznek fontos része volt a lövészet.
Linneth elhivatottságának köszönhetően az elméleti teszteket megugrotta, azonban nem ápolt legjobb barátságot a lőfegyverekkel, a sok gyakorlás ellenére sem. Három lövés után képtelen volt egyenesen tartani a pisztolyt. Összesen három vizsgája volt, amelyeken 89,82 és 72 százalékos eredményt ért el, amely összesítve 81 százalékot jelentett.

- Na, neked sikerült? – kérdi Steve, miközben saját nevét keresgéli a papíron. – Azt mondták, hogy csak hét ember ment át.
- Nyolcvaneggyel, de sikerült. – húzza nagy mosolyra a száját Linneth.
- Ezeket a balfékeket, kidobnak erre egy csomó pénzt, és csak hét embert engednek át.
- Az elvárás, az elvárás.
- Na, meg is van! – bök a papír tetejére a férfi. – Kilencvenegy! Neked mennyi is lett? – nevet fel.
- Gratulálok!
Na igen, a tudálékos Steve. Ki más lehetett volna az első? Mondjuk ehhez az eredményhez az is hozzátartozik, hogy több barátja dolgozik a szövetségieknél már, ráadásul nem is kis pozicíóban. De, hát átmentem. Megvan! Számomra ez volt a lényeg.
- Kössz Lin! Este leugrasz? Iszunk valamit, meg ünnepelünk.
- Max egy órára, engem vár Philadelphia!
- A blökid megvár! – kacag fel Steve, majd önelégült mosollyal az arcán távozott a folyosóról.

A buli nem volt egy hatalmas durranás, hét ember, egy biliárdasztal, na meg egy kevés alkohol. Bár Linneth a középiskolában is megfogadta már, ha iszik akkor is mértékkel.
Egy pár órát töltött el a bárban, majd fogta magát és felszállt az első Philadelphia-ba tartó buszra. Az éjszaka közepén érkezett haza, S már csak Nina várta őt ébren.
A hétvégét pihenéssel töltötte el, beszélgetett barátnőjével, meglátogatta a családját, na meg persze ismét szánt időt az olvasásra, majd hétfő reggel nem a rendőrségre, hanem a szövetségi irodába ment dolgozni. Többnyire pár hétig csak aktákat pakolt, míg nem egyszer csak a főnöke tért be hozzá az irodába.

- Ms. Collier, - leülhetek?
- Persze, tessék csak. – mutat a székre Linneth.
- Amiért itt van. – kijelentése után a férfi egy mappát helyezett Linneth asztalára.
- Máris kezdhetem?
- Igen, az ügy során Mr. Howard és Mr. Henessy lesznek segítségére. Jó munkát!

A férfi a rövid beszélgetést követően távozott, majd Linneth kinyitotta a mappát, amelyben képek és dokumentumok is szerepeltek, egy pár cím, és egy telefonszám. Valamint… Egy rendkívül ismerős név.

Sebastian… Már kilenc éve. Kilenc éve középiskolába, ő volt az a srác, akibe belehabarodott. Ezen információt nem akarta főnöke tudtára adni, inkább dolgozott tovább, és készült a feladatára. Nagyjából három hét felkészülési ideje volt, új személyazonosságot kapott, amely szerint ő Charlotte Turner volt, egy a szervezet irányítása alatt dolgozó díler. A feladata az volt, hogy bizonyítékokat gyűjtsön a North Legion nevezetű illegális, félkatonai szervezetről, amelynek Sebastian is a tagja volt. A telefonszámnak és pár tag ismeretének köszönhetően sikerült lebeszélniük egy találkozót, Chichago-ban.
Ifjú főhősünk rendkívül izgult, ez már nem gyakorlat volt. Élesben, igazi bűnözőknek kellett hazudnia rezzenéstelen arccal, információkat kiszedni belőlük, és nyomozni. Közel a fél életét átgondolta mire a városba ért. Nyugodtsággal töltötte el, mikor az otthonára vagy éppen Nina-ra gondolt, aki megint nem érti, hogy miért van távol. Az egyik forgalmas utcából gyalogolt, egészen a város legkoszosabb és mocskosabb szemétdombja felé. Olyan alakokkal volt tele a környék, akikkel nem szívesen nézett farkasszemet, azonban külsőre ő is hozta a megátalkodott és kiszámíthatatlan díler szerepet. Carl Northon-nal beszélt meg találkozót az egyik sikátorban, akit a szervezet osztójának tartottak a rendelkezésreálló információk alapján. Linneth, avagy Ms. Turner csak pár percet várt, amikor is egy fekete Ford állt meg nem messze tőle, és a célpont kiszállt az autóból.

- Szeva Charlotte! – Mi újság?
- Szeva Carl, semmi. – Aztán veled?
A férfi csak megvonta a vállát, nem igazán vette komolyan a kérdést.
- Hallottam, hogy visszaakarsz térni az üzlethez… Ez pompás. Hogy-hogy ilyen hamar kiengedtek?
- Jó magaviselet. Nem kerestem bent a bajt.
- Ja, értem. Figyu már, most annyira nem érünk rá a srácokkal. Passzolok neked egy kisebb adagot, egyelőre ha eladod azt, akkor jók vagyunk.
- Ja, persze. Könnyen találok rá vevőt.
- Örömmel hallom. – Ezzel a férfi az autóhoz sétált, és egy sárga táskát dobott Linneth felé. – Na, majd kereslek!
- Rendben! – kapja el a táskát a lány.

Carl Northon és társai elviharzottak az autóval. Linneth pedig mélyeket lélegzett. Egész jól ment a dolog, annak ellenére, hogy az első éles bevetése volt.
Az akciót követően az FBI mintákat vett a kábítószerből, és mindenféle tesztet csináltak a terméken. S várták, hogy valamikor csörögjön a telefon.
Northon azonban nem volt olyan ostoba, mint amilyennek mutatta magát. Hajnali három óta tájékán hívta fel Linneth-et, hogy találkozzanak, ezzel pedig a felkészülési idő elég kevés volt. Linneth a megbeszélt helyen, a megbeszélt időpontban volt, S várt…

- A kezeidet emeld fel! – Ne fordulj meg! – hallatszik az utasítás háta mögül.
A lány csak felemelte a kezeit, igyekezett a kijelentés ellenére nyugodt maradni. A férfi, akitől a felszólítás eredt gyorsan átvizsgálta a ruházatát, majd az egyik ház felé kísérte, ahol egy székbe ültették.
- Tiszta Carl, nincs nála semmi. – szól a férfi, aki Linneth-et vonszolta a házba.
- Hát ez pompás! A pénzem Charlotte?
- Itt van! – vesz ki a zsebéből egy köteg pénzt a lány, és a férfi kezébe dobja.
- Hát ez nagyszerű. – pörgeti át Carl a pénzt. – Egy ezres a tiéd. A többivel pedig, majd jelentkezünk.
Charlotte pedig csak bólintott egyet, megvárta míg a többiek távoznak a házból, majd feltűnés nélkül ő is elhagyta az épületet.

Még további három hasonló eset volt, ahol Linneth-nek drogot adott a szervezet valamelyik tagja, eladási szándékkal. Mivel az első alkalom után megbíztak benne, és többször nem vizsgálták át, bedrótozva ment el a második találkozóra. ahol bizonyítékokra tett szert.
A szervezet csak egy ártatlan bárányként tekintett Ms. Charlotte Turner-re, akinek négy év börtön után, csak egy kis pénzre volt szüksége, és ezért terít nekik. Már majdnem megvolt a megfelelő mennyiségű bizonyíték Carl és bandája ellen, amikor váratlanul pár SMS érkezett az eddig használt telefonra.

Aznap este se a csapat, se Linneth nem aludt. Lehetőségük volt arra, hogy az egész szervezetre és akár egy nagy szállítmányra is lecsaphassanak. Lin a munka hevében bele sem gondolt abba, hogy jelenleg mit is vállal, de talán jobb is volt így. Túl sok féleképpen alakulhatott a szituáció. Linneth, avagy Ms. Turner másnap este nyolc előtt pár perccel érkezett meg a megbeszélt helyre. A lehallgatókészülék karórájában volt elrejtve. Továbbá, ha az órán megnyomott egy gombot, az nem túl magas felbontású, de bizonyítékként használható képeket készített számára. Ezentúl pedig egy jeladót is kapott, amely majdnem méterre pontosan megtudja határozni a helyzetét. Ezt egy chip formájában karjába nyomták, a bőre alá. Az autó, pontosan nyolcra ért a helyszínre, és vették fel Linneth-et az esti bulihoz.

- Ezt ugye még tudod használni? – nyomja Carl a fegyvert Charlotte kezébe.
- Persze, hogy tudom.
- Reméljük nem lesz szükséged rá.
- Reméljük!
- Egy szállítmány jön, a tengeren túlról. Csak figyelned kell, nem lövünk és semmi egyéb. Hónapok munkája van ebben, biztos a buli.

Carl monológját egy biccentés követte Charlotte részéről, akinek órája továbbra is mindent rögzített. Carl-nak több hónapnyi munkája volt ebben, Linneth-nek viszont abban, hogy most végleg felszámolják a szervezetet. Nagyjából húsz percet autóztak, amikor is végre megérkeztek a helyszínre. Hamar elfoglalta mindenki a megbeszélt pozíciót, ezt követően pedig megérkeztek a nagyobb halak. Linneth egytől egyig felismerte őket, Gordon Stone, továbbá pedig Ethan és Sebastian Wilson szálltak ki az autóból. Az óra segítségével erről szintén készült pár kép, de a lány elég messze volt a célpontoktól, egy félig iroda, félig raktár szerű helység mellett őrködött. A kirakodás megkezdődött, Linneth már több, mint húsz perce állt az ajtó mellett, míg léptek zaja zavarta meg nyugalmát. Az épület egyik végéből felé gyalogolt Carl, Gordon, Eathen és végül Sebastian. Sapkáját még jobban az arcába próbálta húzni, és előrefelé tekintett. A négy férfi csak beszélgetve elsétált előtte, míg nem egy pár perc múlva a nevét hallotta a mögötte lévő szobából.

- Turner, gyere már! – mondja egyre hangosabban Carl.
- Itt vagyok!
- Na végre. Az előzőhetit levontam belőle, de ez a tiéd. – nyújt a lány felé egy kisebb köteg pénzt.
- Köszönöm. – veszi el az összegumizott pénzhalmot Linneth.

Sebastian-nak nagyon ismerős volt a lány hangja, ő is ismerte Charlotte-t, de pont nem így emlékezett rá. De nem szólt semmit, elvégre ma ennél fontosabb dolguk volt. Amíg a lány továbbra is őrt állt a négy férfinek, feltűnésmentesen tudta fényképezni és rögzíteni a beszélgetést.

- Hé, főnök! – lép be Andrew Miller az irodába. – Valami zavarja a jelet.
- Mi a szösz zavarná? Ne szórakozz már! – neveti el magát Gordon. – Egy kurva rendőr sincs a környéken, a fél szervezet itt van! Már jelentettek volna, ha valami zavar lenne erre felé.
- A jel idebentről jön, közelről. Nem valamelyik utcából. – teszi el a készüléket Andrew.

Ekkor hirtelen Sebastian felpattant és ideges tekintettel Linneth felé vette az útját, a lány pontosan tudta, hogy mi történt… Lebukott! A pisztolyt eldobta a kezéből, lőni esélye sem lett volna, mert nagyjából harminc fegyveres védte a mólónál lévő raktár biztonságát. Sebastian teljes testi erejét felhasználva falnak lökte a lányt, aki fejét a falnak ütötte és elvesztette eszméletét.







27 évvel korábban….







Sebastian Wilson 1997. augusztus 12.-én látta meg a napvilágot Philadelphia-ban. Egy átlagosnak mondható családban nőtt fel. Az egyik családiházas környéken élt szüleivel és bátyjával Eathan-nel. A fiút gyerekkorától kezdve érdekelte a harcászat és a különböző katonai cuccok. Az álma már ekkor is az volt, hogy csatlakozzon a sereghez. De a fiú már az első iskolai éveiben sem mutatott sok érdeklődést a tanulás iránt. Az elemi iskolai évek elejét elég könnyedén vette, majd utána egyre inkább érződött a tanulás és a motiváció hiánya. Mikor gimnazista lett, kiváló sporteredményeinek köszönhetően felvették a Central High School-ba. Az elején még némi érdeklődést mutatott az iskola felé, de ismét előjött az a gondolata, hogy értelmetlen csinálni ezt az egészet. Az iskolai bulikon néha részt vett, valamint a lányok is eléggé kedvelték. Fekete haja és magassága már önmagában vonzóvá tette a tizenhétéves fiút, így választék mindig akadt számára. Linneth sem jelentett volna neki többet, csak egy aranyos kislányt, aki a nagyokkal szeretne játszani. Egy tudálékos, sznob csitrinek tartotta őt, néha kedvtelésből odaköszönt neki, de nem túlságosan keltette fel az érdeklődését. Nem mellesleg akkortájt már hetek óta udvarolt Emma Greenwood-nak, aki egy sokkal hozzáillőbb jelöltnek bizonyult.
A fiú utolsó évében otthagyta az iskolát, nyűg volt számára az érettségire való készülés. Ezzel együtt pedig a katonai pálya iránti álmát is kettétörte.
Egy ideig autószerelőként dolgozott, egy a város szélén lévő műhelyben. Nem lelte sok örömét a munkában, rendkívül monoton volt, valamint főnökei sem voltak túl megértőek, így két hónap múlva felmondott. Ezt követően nem hagyott fel autók iránti szeretetével, egy importcégnek kezdett dolgozni, a feladata csak annyi volt, hogy A-ból B-be vigye el az autókat, majd átadja őket leendő tulajdonosuknak. Ezt a munkát talán két hétig csinálta, majd a cég létszámleépítés miatt kirúgta az egyébként sem túl jó statisztikával rendelkező újoncot. Utána sok ideig nem kapott állást, már saját magát sem volt képes eltartani, így végső elkeseredésében pár ismerőssel felment északra, hogy arany után kutassanak. Ez még a mai napig is kedvelt út, azok számára, akik szeretik a szerencsére bízni magukat. Északon rendkívül sok felfedezetlen terület maradt, ahol értékes ásványokra lehetett lelni a föld mélyén. A maradék pénzüket az ásáshoz szükséges eszközökbe ölték, amely azonban nem hozott vissza túl sokat a konyhára, Sebastian ismét zsákutcába futott. Így barátaival közösen hagytak fel ezzel a melóval. Elosztotta a csapat megmaradt pénzét, és maradék 148 dollárjával hazatért. A sok kudarc hatására összezuhant, a kevés pénzét pedig többnyire italra költötte. Huszonkettő éves volt már, és még mindig nem tudott semmit letenni az élet nagy és széles asztalára. Szülei is kezdték megelégelni ezt az életmódot, így választási lehetőség elé állították a fiút. Kezd valamit magával vagy elköltözik, nem számít, hogy hová, de itt nem maradhat.
Másnaposan reggel, azaz ötlete támadt, hogy keres valami online tanfolyamot magának, amellyel később pénzt tud majd keresni. Elővette régi laptopját és jelentkezett egy programozói kurzusra, amelyet pár hónap alatt sikeresen elvégzett. Ez az a valami volt, ami lekötötte a figyelmét és szívesen csinálta. Nem mellesleg túl sok kitartást sem kívánt a feladat, pusztán tényleg azt a pár hónapot. A tanfolyam végével pedig elkezdett programozni és elindította saját webáruházát. A képlet egyszerű volt, a cuccokat olcsón berendeli külföldről, és valamennyi haszonnal eladja itthon. Az ő szavaival élve ,,ezt bármelyik hülye megtudja csinálni”. Az elindított vállalkozás futott is, végre valami működött. Bár ebben a munkában sem találta meg önmagát Sebastian. Unalmasnak bizonyult, valamint a sok levelezgetés a vevőkkel, a panaszok kezelése és az óránkénti telefoncsörgés sem volt ínyére.
Egy szerdai napon azonban, egyszer csak megcsörrent a telefonja.

- Szevasz Ethan! Mi a pálya?
- Cső Seb, figyi már… Nem akarsz bankot robbantani? – röhög fel bátyja.
- Mármint?
- Tudom, ezt az online szart csinálod, de jó lenne, ha beszállnál!
- Beszéljük meg ezt, beugrasz?
- Aha, ha ott van valamelyik kurvád akkor zavard haza, kettesben akarok beszélni!
- Meglesz! Várlak.

Sebastian pedig kinyomta a telefont, aznap délelőtt találkozott bátyjával, aki pár éve otthagyta a sereget. Egy ajánlata volt testvére számára, amely sok pénzt és sok kockázatot is jelentett. Kis vonakodás után viszont megegyeztek.
Majdnem öt év telt el mióta Sebastian csatlakozott az utcai nevén ismert North Legion nevű bűnszervezethez. Itt végre katonának érezte magát, egy olyan csapat tagja volt, amelyben rajta kívül, majdnem mindenki katonai múlttal rendelkezett.
Az évek alatt vett már részt betörésben, rablásban… Egyszer egy rablás során az egyik őrt úgy verte tarkón, hogy az belehalt a sérülésbe. De sokkal jobban élvezte ezt a fajta életmódot, mint az előzőeket. Hatalma volt mások felett, a tetoválásai végett bármikor, bármelyik utcán nyugodtan sétálhatott, nem volt mitől tartania. Nem mellesleg a csapat is egész korrekt volt, és bátyja már elég nagy embernek számított, így előtte is ott lebegett az a láthatatlan ranglétra, melyet megmászhat.
Nagy akcióra készültek, melyet Carl szervezett le, az egyik Chicago-i csoport vezetője. Minden tagot odahívtak, aki csak mozdítható volt, ugyanis közel százmillió dollár értékű fegyverszállítmány közeledett egy konténerekkel megrakodott óceánjáró hajón. A biznisznek mindenképpen simán kellett mennie, hiszen rengeteg pénz forgott kockán.
Éppen ezért Gordon megkérte Sebastian-t, hogy szervezze meg a rakomány védelmét.

Sebastian elküldte a tervet Carl részére, S így érkezett meg Chicago-ba testvérével és Gordon Stone-al, aki a North Legion egyik legnagyobb alakja volt, az FBI-tól át, a CIA-n keresztül, még a legkisebb sheriff hivatal is aktát vezetett róla. A férfit többek között terrorizmusért, szándékos emberölésért, rendőrgyilkosságért is körözték, csak hogy a szebb címek említve legyenek.
A kirakodás megkezdése előtt ért oda a háromfős csapat a helyszínre. Szemrevételezték az árut, majd engedélyt adtak a kirakodás megkezdésére. Carl elkezdte kifizetni beugrós embereit, miközben az iroda felé tartott Gordon-nal, Eathan-nel, és Sebastian-nal.
A megbeszélés közepette jött be Andrew, és végre látott tisztán Sebastian. Bár ekkorát lökni nem akart a lányon, de rendkívül ingerült lett. Az ifjú Linneth Collier csak feküdt a földön.

- Mondhatom Carl, nagyon jó embereket tudsz beszervezni ide. – néz a férfi felé haragosan Seb.
- Hát bassza meg! Tudnom kellett volna? – mentegetőzik Carl.
- Charlotte egyáltalán nem így néz ki, faszkalap! – csap egyet tenyerével a falra Sebastian.
- Hé, Eathan! – szólal meg a veszekedés közben Gordon. – Szed ki a csajból, hogy mit tud. A többiek eredjenek a dolgukra.

Általában ha Stone őrnagy mondott valamit, akkor annak úgyis kellett történnie. Az idősebbik Wilson fivér a raktárban maradt, fogott egy széket, majd némi ragasztószalag segítségével mozgásképtelenné tette Linneth-et. Amíg várta, hogy a lány felébredjen, kutakodni kezdett a helységben.
Linneth lassan nyitotta fel a szemét, amint realizálta, hogy mégis merre van, rögtön az órájára pillantott, pontosabban pillantott volna, ha a kezén lett volna még. Az elméje rendkívül zavaros volt, valószínűleg agyrázkódást kapott az fallal való ütközéskor.

- Na jó reggelt bogaram. – néz felé Eathan.
Linneth nem kívánt válaszolni, ehelyett gyorsan, amíg még tudta ellenőrizte, hogy mennyire van a székhez kötve.
- Az órádat hiába keresed! – kacag fel a férfi, majd lábával odébb löki a földön lévő összetört karórát. – Ez bizony besült! Mondanám a tervet. Maradt tíz percünk, ez idő alatt szépen elmondod nekem, hogy kinek vagy kiknek dolgozol, hogy mennyi infót adtál át, és hogy jelenleg veszélyben van-e a szállítmány. Másodszorra nem fogom szépen kérni!

Linneth-en ezer és ezer gondolat lett úrrá. Meghalni nem szándékozott, pláne nem az első ügye alatt. Tisztában volt a kockázattal és a lebukása esélyeivel, mégis különös érzés volt számára ilyen közel éreznie magához a halált.

- Adok még… Tíz másodperc gondolkodási időt!
S ekkor nyílt az ajtó, amelyen Sebastian lépett be, kezében egy ujjlenyomat olvasóval.
- Megoldjuk tesó. – mosolyodik el Seb, miután betér a raktárszerű helységbe. – Nem is kell beszélnie.
Ezzel pedig megragadta Linneth egyik ujját, és a készülék képernyőjére nyomta. A rendszer pár pillanat alatt kiadta Linneth valódi személyazonosságát.
- Te most szórakozol? – veti le az asztalra a készüléket Sebastian. – Ez most komoly? – közben haragos tekintettel a lány irányába néz.
- Úgy vélem már nincs mit mondanom. – szólal meg végül Linneth.
- Egyetlen egy röpke kérdés. – szólal meg Eathan. – Ismeritek egymást?
- Ez a csaj kettővel alattam járt a gimibe, fülig szerelmes volt belém!
- Áh, vagy úgy! – kacag fel a férfi.
- Nos, kedves Linneth. Sajnos már csak, - pillant Sebastian az órájára. – Öt percünk maradt. Ha volnál kedves elmondani, hogy mennyi infót adtál át az FBI-os barátaidnak, akkor…
- Nem fogtok életben hagyni, szerintem ez tény. – vág bele a lány Seb mondatába.

Miközben ők társalogtak, az FBI és a SWAT a nyomkövető segítségével már Linneth pozicíóján is volt. Egyetlen egyszer hangzott el a ,,fel a kezekkel” című mondat. A csapatban több rendőrgyilkos is volt, így kegyelemről szó sem esett. A raktárban is felfigyeltek a lövésekre.

- A francba! Mi a fene történik odakint? – nyitja ki az ajtót Eathan.
- Ez nem jó jel. – szólal fel Sebastian.
- Maradj itt! Én megnézem! – ezzel az idősebb Wilson testvér előkapta negyvenötösét és elindult a lövések irányába.

A páros másik tagja szintén elővette maroklőfegyverét, amelynek csövét Linneth fejéhez szorította. A lány nem szólt semmit, jól tudta, hogy nincs miért mentegetőzni. Becsukta a szemét, és családjára gondolt, Nina-ra, Brithany-ra, a kollégáira. Arra, hogy lényegében elérte egyik nagy célját az életben. Amikor ezt végig pörgette a fejében, még egy könny is kicsordult a szeméből. Sebastian azonban nem húzta meg a ravaszt, jobban gyűlölte a lányt, mint bárki mást ezen a földön, de túltett gyűlöletén. Leengedte a fegyvert, és testvére után eredt.
Linneth így egyedül maradt a helységben, a mozgásképtelenség és a lövések zaja nem okozott számára megnyugvást, ahogy folyamatosan lüktető feje sem. Fogalma sem volt arról, hogy a fiú miért nem lőtte le, hiszen minden oka megvolt rá. Linneth-nek halvány sejtése sem volt az időről, a múló percekről, azon dologról, hogy a lövöldözés mégis mikor ért véget, teljesen elvesztette időérzékét. A lövések elhallgatását követően, pár perc múlva kollégái szabadították ki, és vitték egyenesen a mentőautók felé…
A lány pár nap alatt felépült sérüléseiből, az agyrázkódáson kívül szinte csak karcolásai voltak. Mint megtudta a szervezet minden nagyobb tagja meghalt a lövöldözés során, Sebastian a kórházba menet veszítette el az életét. Még ilyenkor sem fért bele a fejébe az, hogy vajon miért kímélte meg őt.
Az ifjú Ms. Collier-t munkájáért kitüntették, továbbá pedig bizonytalan időre pihenőre ítélték. Az első ügye volt, és majdnem otthagyta a fogát, de Mr. Howard is elismerte, hogy ez talán túl mélyvíz volt még, ellenben szinte elsőként gratulált a lánynak, és szintén átvette a munkájáért kapott plecsniét.
Linneth pihenő idejének megkezdését követően hazatért Philadelphiába, több hónap után, ahol végre magához ölelhette Nina-t, na meg persze Brithany-t. Időt tudott végre tölteni családjával, na meg persze hosszú idő után visszatérhetett a könyveihez is.

A maradék százhúsz oldalt közel egy óra alatt lepörgette. Hogy a fenébe lehet így vége ennek a sorozatnak? Végül a két ellenség tényleg összejön és közösen a halálba vágtatnak? Akkor mi értelme volt eddig küzdeni? Melyik hülye író tudja lezárni így a könyvsorozatát, hogy végül győz a rossz, és a jó meghal? A lány csak mosolygott gondolatain. A nem túl jó állapotban lévő könyvet lehelyezte a szekrényére. Na de most tényleg? Aztán Stella a világ megváltása helyett két emberrel boldogan él abban a völgyben? Istenem… Ez rosszabb, mint a Trónok harca sorozat nyolcadik évada! Majd szokás szerint, olvasás után aludni tért. Elalvás előtt azonban még egy keveset merengett, boldogan tekintett vissza a könyvsorozat eddigi öt részére, és gondolt arra hogy ez mennyi élményt is adott neki. Felidézte magában újra Drake elszántságát, és küzdelmeit. Peter makacsáságát és lojalitását, Mr. Mason Watson leleményességét, avagy Stella kalandvágyát és elhivatottságát. Egyben idézte fel az öt kötetet és rájött a könyv valódi mondanivalójára. Sokszor a világ minden kincsét tudja jelenteni egy jó barát, ha van egy ilyen barátod, lényegében semmi más nem számít. Valamint… Drake és Peter összefogott, közösen küzdöttek és engedték el becsületüket azért, hogy a lehető legtovább húzzák! Azonban, a sorsunkat nem tudjuk elkerülni. Lehetünk bármily furfangosak, az Istenek döntését képtelenek vagyunk megmásítani. Viszont… Mindig megkell tennünk azt, amit tudunk. Se nem Drake, se nem Peter, de még Mr. Watson halála sem volt értelmetlen. Megtették, ami tőlük telt, és félelem nélkül fogadták a halált, boldogan vágtattak a végbe és találkoztak végül szeretteikkel. Nem mellesleg, ez a bolond Chris Darazro még a reinkarnációban is hisz… Így hát a karakterek is visszatérhetnek... Ki tudja mi játszódhatott le a fejében, mikor megírta ezt a befejezést…
Linneth egy hónapot és pár hetet töltött el otthon pihenéssel, na meg persze egy nagy ünnepléssel, ugyanis majdnem egy hónapja ünnepelte Brithany a huszonhatodik születésnapját. Reggel mikor felkelt lapozott egyet a naptárban. 01/03/2023.
Épp kávéját kavargatta, amikor megcsörrent a telefonja. S nem más kereste, mint a főnöke, aki telefonon semmit sem akart elárulni, így hát a lány rég nem látott irodájába tért vissza, azon a szerdai reggelen. A főnöke mosollyal az arcán fogadta, majd leültek beszélgetni.

- Hogy érzi magát, Ms.Collier?
- Jól vagyok, köszönöm. Sőt, remekül.
- Ennek örülök! A pszichológus is azt mondta, hogy javul az állapota.
- Csak egy kis pihenés kellett, nem akartam túlgondolni, de sikerült.
- Ugyan, ez ilyenkor természetes.
- Na és miről lenne szó? – teszi fel a kérdést Linneth.
- Oh, - nevet fel Mr. Davidson. – Akkor térjünk a tárgyra! Készen állna egy új munkára?
Linneth alaposan megfontolta válaszát, az előző ügye nyomai még mindig éltek benne. Továbbra is időnként látta maga előtt Sebastian arcát, vagy érezte azt a tehetetlenséget, azt a halálközeli állapotot, mint akkor.
- Azt hiszem… Úgy gondolom, hogy készen állok.
- Csak olvassa el, amennyiben nem biztos benne, úgy találok mást a feladatra! Nem szégyen visszaadni. – hajol közelebb Linneth-hez a férfi. – Holnapig várom a döntését.

Az ifjú ügynök megvárta míg főnöke elhagyja az irodát, majd érdeklődve vetette bele magát az új akta felfedezésébe.

Egy húsz perces olvasgatást követően mosollyal az arcán összecsukta az aktát. Pár pillanatig csak merengett, elképzelte a várost, a bűnszervezetet, a tagokat, amelyről az akta írt. Képzeletben csak, de újra megízlelte a munkája édeskés ízét, amely még talán a mogyorós csokoládénál is jobb volt. Úgy gondolta nem ad magának egy nap gondolkodási időt sem, megfogta a mappát és főnöke irodája felé vette az irányt. Kopogott, majd résnyire nyitotta csak ki az iroda ajtaját.

- Mr. Davidson! Én vállalom. – közli Linneth mosolyogva döntését.
- Remek. – tekint vissza rá szintén mosollyal az arcán főnöke.
- Mikor kéne indulnom?
- Három napod van, negyedikén.
- Rendben!
- Mára ennyi, holnap pedig reggel nyolcra, az irodában!
- Úgy lesz!

Ezzel a lány távozott az épületből, nem rejtve véka alá jókedvét. A három nap alatt összeszedte a szokásos sporttáskányi holmiját, elköszönt családjától, majd pedig Brithany-tól. Egy valaki azonban vele tartott, Nina. Engedélyt kapott arra, hogy őt is magával vigye. Így hát, pontosan három nap múlva, főhősünk felszállt az egyik Las Venturas-ba tartó buszra, a kutya társaságában.
Már pár órája utazott, amikor is fülhallgatójával együtt, egy darab papírt is kirántott a táskájából. Érdeklődve kezébe vette a már jó pár helyen meggyűrt papirost.

Linneth mosolyra húzta a száját, miután elolvasta ezt a pár sort. A könyvei még ide is elkisérték őt, valamint nemsokára talán az író új könyvét is a kezében tudhatja. Ki tudja milyen új kalandok, szereplők és utcai bandák tűnnek fel Las Vegas városától nem messze.
A papírost kinyújtotta, majd gondosan összehajtogatva helyezte vissza táskájába. Kitekintett az ablakon, majd meglátta a Las Venturast városát jelző első táblát.