Bevezető: Szép reggelt/napot/estét/éjszakát kedves Olvasó. Az alábbi - nem rövid - fogalmazásban egy saját magában is bizonytalan, útkereső lány kalandos életét ismerheted meg, aki talán az utóbbi hónapokban eljutott önmagához. Megköszönöm, ha elolvasod szerény életem történetét.
(ame: Linda egy 35 éves, 185 cm magas, hosszú narancsszínű hajú, karcsú nő. Outfitjének elengedhetetlen része a piros kalap és a piros kendő).
(ame: Linda egy 35 éves, 185 cm magas, hosszú narancsszínű hajú, karcsú nő. Outfitjének elengedhetetlen része a piros kalap és a piros kendő).
1989. 05.21-én születtem Oklahoma Cityben. Édesapám, Mathias Manders (született: Matteo Mandetti) olasz származású, csak a 20-as évei közepén amerikaisított. Édesanyám, Charlotte Bundier pedig német származású, azon belül is bajor. Mint ebből gondolhatod, kedves Olvasó, eléggé vegyes identitású családban nőttem fel. Szüleim révén tanultam meg németül és olaszul, utóbbinak később igen nagy hasznát vettem.
A vidám családi légkör és Oklahoma City semmihez sem fogható hangulata egyaránt meghatározták a kislánykoromat. Szüleim társasági emberek voltak, így a házunk szinte átjáróházként funkciónált, minden hétvégén jött valami ismerős, rokon, barát vendégségbe. Emiatt elég korán extrovertált lettem, ez most is jellemző rám, hamar képes vagyok szót érteni gyakorlatilag bárkivel.
Apám munkahelyeinek felsorolását napestig tudnám írni, volt ő minden is. Olasz étteremben pincér, kamionsofőr, biztosítási ügynök, porszívóügynök, ingatlanügynök. Utóbbi melóját szerette talán a legjobban. A család anyagi helyzete viszont sajnos pont ugyanígy vándorolt, hol fent, hol lent. Anyám háztartásbeli volt világéletében, ennek ellenére egy roppant művelt nő, nagyon sok dologra ő tanított meg.
Az iskolában nem voltam jó tanuló. Egyszerűen nem igazán érdekelt semmi sem, amit ott tanítottak. Csak egy kivétel volt, amit szerettem, az pedig az irodalom. Faltam Stephen King, Whitman és Hemingway műveit. Ezek a könyvek szerették meg velem az olvasást. Így visszagondolva, Fitzgerald Nagy Gatsby-je volt rám az egyik legnagyobb hatással. Pár hónapig akkor be is szippantott magával az 1920-30-as évek stílusa és zenei stílusa, a dzsessz.
A vidám családi légkör és Oklahoma City semmihez sem fogható hangulata egyaránt meghatározták a kislánykoromat. Szüleim társasági emberek voltak, így a házunk szinte átjáróházként funkciónált, minden hétvégén jött valami ismerős, rokon, barát vendégségbe. Emiatt elég korán extrovertált lettem, ez most is jellemző rám, hamar képes vagyok szót érteni gyakorlatilag bárkivel.
Apám munkahelyeinek felsorolását napestig tudnám írni, volt ő minden is. Olasz étteremben pincér, kamionsofőr, biztosítási ügynök, porszívóügynök, ingatlanügynök. Utóbbi melóját szerette talán a legjobban. A család anyagi helyzete viszont sajnos pont ugyanígy vándorolt, hol fent, hol lent. Anyám háztartásbeli volt világéletében, ennek ellenére egy roppant művelt nő, nagyon sok dologra ő tanított meg.
Az iskolában nem voltam jó tanuló. Egyszerűen nem igazán érdekelt semmi sem, amit ott tanítottak. Csak egy kivétel volt, amit szerettem, az pedig az irodalom. Faltam Stephen King, Whitman és Hemingway műveit. Ezek a könyvek szerették meg velem az olvasást. Így visszagondolva, Fitzgerald Nagy Gatsby-je volt rám az egyik legnagyobb hatással. Pár hónapig akkor be is szippantott magával az 1920-30-as évek stílusa és zenei stílusa, a dzsessz.
Annak ellenére, hogy egyik évben én voltam az osztály legrosszabb átlagát produkáló diákja, a többiekkel jól kijöttem. Viszonylag sok barátom volt, lány és fiú is egyaránt, ugyanakkor csak pár tartós kapcsolatra tettem szert a középiskolában. Ezek közé tartozik Dotty (Dorothy McCarthy), aki máig a legjobb barátnőm, igazi lelkitársam. Másik ilyen mély baráti kapcsolat Tom-al (Thomas Kent) maradt meg, igazi partyarc maradt felnőttkorában is, de sokan nem ismerik igazán, mert a rejtett oldalát csak a nagyon közelieknek mutatja meg.
Egy szónak is száz a vége, 2007-ben sikeresen leérettségiztem. És itt jött az első akadály az életemben, ugyanis el nem tudtam képzelni, hogy merre tovább.
Alapvetően két lehetőség állt előttem; vagy az oklahomai egyetemre megyek valami természettudományos kurzusra, vagy pedig gondolok egy nagyot, és jelentkezem a San Fierrói Benedict magánegyetem kommunikáció és médiaszakára. Végül utóbbi mellett döntöttem. Így a kis bőröndömmel 2007 őszén megérkeztem a nyüzsgő nagyvárosba, San Fierróba. Az első pár hétben egy idős asszonynál, Mrs. Salloway-nál laktam Paradisoban. Mindketten hamar egymásra hangolódtunk, ő örült neki, hogy nincs egyedül és van aki vigyáz a kutyusára, Moritzra amíg elvan otthonról, én pedig örültem, mert egy frekventált helyen olcsón találtam magamnak szállást. Később beköltöztem a Calton Heights-i kollégiumba. A Benedict sajátos szabályai, illetve belső házirendje az első időkben okozott pár meglepetést (pl. az egyenruha és hasonlók), de idővel hozzászoktam. Az egyetem mellett egy helyi kifőzdében dolgoztam, először mint mosogató, majd kiszolgáló/pultos.
A tanárok felkészültsége, és a szak jó hangulata együttesen kellettek ahhoz, hogy végül is 2011-ben megszerezzem a Kommunikáció és Média BA diplomát. Még a kommszak alatt összeismerkedtem az egyetemen pár olaszos diákkal, akikkel sokat buliztam együtt. Végül az ő javaslatukra, már a diplomamunkám írása alatt eldöntöttem, hogy az olasz szakot is célba veszem. Szüleim támogatták az ötletet, különösen apám, aki átvállalta helyettem a tandíj fizetését. Ezért nem tudok neki sose elég hálás lenni.
A Benedictről a legtöbb barátom, akikkel ma is kapcsolatban vagyok, az olasz szakról került ki, köztük is Doni (Donnie Dolonell) és Mia (Mia Moroni) a két legfontosabb.
Így hárman nagyon jó csapatot alkottunk, pár hónap múlva már közösen laktunk egy 40 m2-es albérletben Garciaban.
Ugyan a szülők kicsit féltettek bennünket, hogy saját magunkra lettünk utalva, de hamar bebizonyítottuk, hogy talpraesettek vagyunk. Doni, Mia és Dotty a három legfontosabb személy az életemben. Doni az egyetem után fordítói állást kapott, Mia pedig kiköltözött Olaszországba, Nápoly mellé egy kisebb városba. Végül 2014-ben mindhárman sikeresen abszolváltunk.
Egy szónak is száz a vége, 2007-ben sikeresen leérettségiztem. És itt jött az első akadály az életemben, ugyanis el nem tudtam képzelni, hogy merre tovább.
Alapvetően két lehetőség állt előttem; vagy az oklahomai egyetemre megyek valami természettudományos kurzusra, vagy pedig gondolok egy nagyot, és jelentkezem a San Fierrói Benedict magánegyetem kommunikáció és médiaszakára. Végül utóbbi mellett döntöttem. Így a kis bőröndömmel 2007 őszén megérkeztem a nyüzsgő nagyvárosba, San Fierróba. Az első pár hétben egy idős asszonynál, Mrs. Salloway-nál laktam Paradisoban. Mindketten hamar egymásra hangolódtunk, ő örült neki, hogy nincs egyedül és van aki vigyáz a kutyusára, Moritzra amíg elvan otthonról, én pedig örültem, mert egy frekventált helyen olcsón találtam magamnak szállást. Később beköltöztem a Calton Heights-i kollégiumba. A Benedict sajátos szabályai, illetve belső házirendje az első időkben okozott pár meglepetést (pl. az egyenruha és hasonlók), de idővel hozzászoktam. Az egyetem mellett egy helyi kifőzdében dolgoztam, először mint mosogató, majd kiszolgáló/pultos.
A tanárok felkészültsége, és a szak jó hangulata együttesen kellettek ahhoz, hogy végül is 2011-ben megszerezzem a Kommunikáció és Média BA diplomát. Még a kommszak alatt összeismerkedtem az egyetemen pár olaszos diákkal, akikkel sokat buliztam együtt. Végül az ő javaslatukra, már a diplomamunkám írása alatt eldöntöttem, hogy az olasz szakot is célba veszem. Szüleim támogatták az ötletet, különösen apám, aki átvállalta helyettem a tandíj fizetését. Ezért nem tudok neki sose elég hálás lenni.
Így hárman nagyon jó csapatot alkottunk, pár hónap múlva már közösen laktunk egy 40 m2-es albérletben Garciaban.
Ugyan a szülők kicsit féltettek bennünket, hogy saját magunkra lettünk utalva, de hamar bebizonyítottuk, hogy talpraesettek vagyunk. Doni, Mia és Dotty a három legfontosabb személy az életemben. Doni az egyetem után fordítói állást kapott, Mia pedig kiköltözött Olaszországba, Nápoly mellé egy kisebb városba. Végül 2014-ben mindhárman sikeresen abszolváltunk.
A diplomaosztó után keresett meg az Olasz Intézet egyik munkatársa, hogy van egy lehetőség cserediákként Rómában, a La Sapienza Egyetemen tanulni. Először haboztam az ajánlaton, mivel túl nagy falatnak gondoltam, hogy én kiköltözzek Rómába. A titkár megnyugtatott, hogy ráérek a döntéssel. Kavargó gondolatokkal mentem haza Donihoz és Miához. Szegények, először azt gondolták, hogy valami lesújtó hírt fogok velük közölni, azonban mikor elmondtam, hogy mi a szitu, már megnyugodtak. Ők maximálisan támogattak, hogy fogadjam el a lehetőséget, mert ki tudja, lesz-e még egyszer esélyem kijutni Rómába.
Szüleim vegyes érzésekkel fogadták a hírt. Apám szerint már elég érett vagyok ahhoz, hogy eldöntsem, mi a jó nekem, így rám hagyta. Anyám aggódott, hogy mi lesz ott velem. Ekkor jutott eszébe apámnak Alfredo bácsi, aki történetesen Róma közelében lakott és apám unokatestvére. A szállásom megoldva, jöhetett az egyéb intézni való. Nem untatlak kedves Olvasó az adminisztratív dolgok részletes közlésével, legyen elég annyi, hogy augusztus 10-én szállt fel a gépem az Easter Bay reptérről. Mia, Doni és Dotty kísért ki a reptérre. Nehéz volt a búcsú. Ahogy ültem a gépen, azon tanakodtam, vajon jó döntést hoztam-e vagy itt vágtam el az életem..
6 óra múlva landoltam Rómában. Alfredo és felesége, Sofia vártak a reptéren. Igazi olasz vendégszeretetben lehetett részem. A házuk egy átlagos olasz ház Rómától keletre, Tivoliban.
Pár óra alvás után nyakamba vettem a várost, és végigjártam a nevezetességeket. Igazi nyári hangulat volt a városban, hamisítatlan olasz "Dolce vita". A Tevere fodrozódó hullámai, a Castel Saint Angelo, a Vatikán és a II. Victor Emanuel emlékmű... áh, igazi Italia!
Másnap már az egyetemre kellett mennem papírmunkát intézni, beiratkozást stb. Szeptemberben minden zökkenő nélkül el tudtam kezdeni a szakot. Először nehéz volt, hogy mindenhol olaszul kell beszélnem, a nyelvet is újra meg kellett tanulnom használni, pár hét után szerencsére ezt is leküzdöttem. Mia közelsége, és a gyakori közös kávézásaink, étkezéseink és sétáink a Trasteverében segítettek megszokni a várost. Később Mianak is Rómában lett melója, így még többet tudtunk együtt lenni. Felejthetetlen csajos esték voltak, no még ha fiú is volt az estében.. nem megyek bele jobban, itt gondoljon mindenki amit akar.
Miával is voltak dolgok, de erről ennyit, mert kitagadnak a végén a szüleim.
Szerencsére dolgoznom nem kellett egyetem mellett, viszont folyton pörgő természetem lévén nem tudtam megülni a fenekemen. Egyik szaktársam, Marco segítségével felvettek a Croce Rosse Italiana-hoz (Olasz Vöröskereszt). Marco már több éve önkéntesként dolgozott ott, és úgy gondolta, hogy jó hasznát vennék nekem a szervezetben. A szervezeten belül egy piros sálat kellett hordanunk, amit annyira megszerettem, hogy azóta is a kollekcióm része, a kalappal együtt, amely a római nyári hőségben megváltás volt, és csak 10€-ba került, a hülyének is megérte.
Végül a pár hetes besegítésből több mint 1 éves, időközben fix munka lett. A szervezetbeli munkámnak a tanulmányaim vége vetett véget, a feladatköröm a beérkező adományok leltározása és elosztása volt, valamint az akkoriban Olaszországot sújtó migrációs válságban a menekültek elhelyezése Rómában és környékén.
Római tartózkodásom 2017-ben ért véget, amikor is abszolváltam Olasz nyelv és irodalom-ból mesterfokozaton. Ezután marasztaltak, de minden marasztalás ellenére szerettem volna visszajönni San Fierróba. Hiányoztak a barátaim, az ismerős hangulat és légkör. Imádom Olaszországot, Rómát, de mégis számomra még mindig idegen. Így hazatelepültem, és ekkor kezdődött el életem harmadik meghatározó időszaka.
Szüleim vegyes érzésekkel fogadták a hírt. Apám szerint már elég érett vagyok ahhoz, hogy eldöntsem, mi a jó nekem, így rám hagyta. Anyám aggódott, hogy mi lesz ott velem. Ekkor jutott eszébe apámnak Alfredo bácsi, aki történetesen Róma közelében lakott és apám unokatestvére. A szállásom megoldva, jöhetett az egyéb intézni való. Nem untatlak kedves Olvasó az adminisztratív dolgok részletes közlésével, legyen elég annyi, hogy augusztus 10-én szállt fel a gépem az Easter Bay reptérről. Mia, Doni és Dotty kísért ki a reptérre. Nehéz volt a búcsú. Ahogy ültem a gépen, azon tanakodtam, vajon jó döntést hoztam-e vagy itt vágtam el az életem..
6 óra múlva landoltam Rómában. Alfredo és felesége, Sofia vártak a reptéren. Igazi olasz vendégszeretetben lehetett részem. A házuk egy átlagos olasz ház Rómától keletre, Tivoliban.
Pár óra alvás után nyakamba vettem a várost, és végigjártam a nevezetességeket. Igazi nyári hangulat volt a városban, hamisítatlan olasz "Dolce vita". A Tevere fodrozódó hullámai, a Castel Saint Angelo, a Vatikán és a II. Victor Emanuel emlékmű... áh, igazi Italia!
Másnap már az egyetemre kellett mennem papírmunkát intézni, beiratkozást stb. Szeptemberben minden zökkenő nélkül el tudtam kezdeni a szakot. Először nehéz volt, hogy mindenhol olaszul kell beszélnem, a nyelvet is újra meg kellett tanulnom használni, pár hét után szerencsére ezt is leküzdöttem. Mia közelsége, és a gyakori közös kávézásaink, étkezéseink és sétáink a Trasteverében segítettek megszokni a várost. Később Mianak is Rómában lett melója, így még többet tudtunk együtt lenni. Felejthetetlen csajos esték voltak, no még ha fiú is volt az estében.. nem megyek bele jobban, itt gondoljon mindenki amit akar.
Miával is voltak dolgok, de erről ennyit, mert kitagadnak a végén a szüleim.
Végül a pár hetes besegítésből több mint 1 éves, időközben fix munka lett. A szervezetbeli munkámnak a tanulmányaim vége vetett véget, a feladatköröm a beérkező adományok leltározása és elosztása volt, valamint az akkoriban Olaszországot sújtó migrációs válságban a menekültek elhelyezése Rómában és környékén.
Római tartózkodásom 2017-ben ért véget, amikor is abszolváltam Olasz nyelv és irodalom-ból mesterfokozaton. Ezután marasztaltak, de minden marasztalás ellenére szerettem volna visszajönni San Fierróba. Hiányoztak a barátaim, az ismerős hangulat és légkör. Imádom Olaszországot, Rómát, de mégis számomra még mindig idegen. Így hazatelepültem, és ekkor kezdődött el életem harmadik meghatározó időszaka.
Hazaköltözésem után azonnal munkalehetőség után néztem. Zsebemben egy olasz és egy kommunikációs diplomával úgy gondoltam - akkor még naivan -, hogy könnyen fogok munkát találni. Óriásit nem is tévedhettem volna. Nagyon sok hirdetést eleve alibiből raktak ki, ahol nem jöhettem számításba, másik állásnál túlképzett voltam a feladatra. Egyre elkeseredetten keresgéltem állás után, amikor is olvastam, hogy az egyik olasz étterem autós futárt keres. Annyi pénzem volt még, hogy egy jogsit letegyek, viszont nem volt autóm. Ekkor jött Mia, akinek a pasija épp akkor volt autóváltás előtt, így megkaptam az ő régi Boráját. Végre volt kocsi, és meló is. Amit viszont utáltam, nem igazán találtam meg benne a helyem. Az egész napos vezetés, pláne a San Fierrói forgalom épp eléggé kikészített nap végére.
Egyik hétvégén kezembe akadt a San Fierró Chronicles száma, ahol is a Word Nyelviskolába, Blueberrybe olasz és angoltanárt kerestek. Rögvest felhívtam az iskolát, ahol pozitívan álltak hozzám, behívtak egy személyes interjúra. Végül megkaptam az állást, így 2017 február végén végre megvolt életem első fix állása, és saját lábra állhattam. Szüleim és állami támogatással (San Fierró önkormányzata abban az időben vissza nem téritendő támogatással segítette a pályakezdőket) sikerült egy kis garzont vennem a Buston streeten, Ocean Flatsen. A nyelviskolában nagyon szerettem, a diákok és a kollégák is elégedettek voltak a munkámmal, több tanulót is sikeresen eljuttattam emelt szintű nyelvvizsgáig. A melónak végül egy rosszul sikerült céges átszervezés vetett véget, ami végett az iskola megszűnt 2018 májusában. Ezzel ismét a semmiben találtam magam, immár egy saját lakással is a hátamon.
Ezután egy hónapig dolgoztam a FleischBerg-ben, mint sormunkás. Eléggé sanyarú hónap volt, de a barátaimra és a szerető családomra most is számíthattam, akik átsegítettek ezekben az időkben.
A sormunkából apám húzott ki, aki Giuseppe Banonitól, a család régi barátjától hallotta, hogy a Los Santosi Olasz Nagykövetség HR-PR-Tolmács munkakörre embert keres, és Giuseppe egyből rám gondolt. Hálás vagyok neki ezért a mai napig, az ő segítsége nélkül nem jutottam volna be.
Így 2018 júniusától egészen 2023 augusztusáig a követség munkatársa voltam. A munka kezdetén kaptam egy szolgálati lakást a kórház melletti apartmanházak egyikében. Na ne gondold kedves Olvasó, hogy ez valami luxuskecó volt. Ellenkezőleg, egy átlagos, vagy még az alatti lakás. Szoba-konyhás lakás.
A követségen feladatom volt a szakmai anyagok fordítása, emellett a teljes PR-HR. A csapattal közös munka legnagyobb eredménye, hogy sikerült egy rendkívül pozitív és fiatalos hangnemet kialakítanunk a követséggel kapcsolatban. Időközben kérvényeztem az olasz állampolgárságot a felmenőim és a kint töltött idő révén, amit a munkám elismeréseként személyesen Mario Monetti nagykövettől vehettem át.
Azonban minden siker és jó légkör ellenére 2023 közepére úgy éreztem, hogy kiégtem a folyamatos irodai munkától, így váltottam.
A követségen feladatom volt a szakmai anyagok fordítása, emellett a teljes PR-HR. A csapattal közös munka legnagyobb eredménye, hogy sikerült egy rendkívül pozitív és fiatalos hangnemet kialakítanunk a követséggel kapcsolatban. Időközben kérvényeztem az olasz állampolgárságot a felmenőim és a kint töltött idő révén, amit a munkám elismeréseként személyesen Mario Monetti nagykövettől vehettem át.
Azonban minden siker és jó légkör ellenére 2023 közepére úgy éreztem, hogy kiégtem a folyamatos irodai munkától, így váltottam.
Nagyapám annak idején autószerelőként érkezett az Egyesült Államokba, ahol folytatta az olaszországban elkezdett vállalkozását. Kiskoromban sokat láttam őt mindenféle tragacsot szerelni, bár annyira nem érdekelt a folyamat, hogy ebben a munkakörben dolgozzak. Hát 2023 sok egyéb mellett ezt is elhozta. Beiratkoztam a Mechanic Hand Oktatási Központ autószerelő tanfolyamára. Oktatóm, George Nossy igazi úriember volt velem, noha a szakmához annyira jól nem értett véleményem szerint. Sok is volt a panasz a munkájára. Emiatt még nehezebb volt az iskola, de pár csúszás után végül is be tudtam fejezni, és El Quebradosba mentem tanoncnak, majd pedig a Fix&Drive-hoz, de sokat nem dolgoztam a szakmában.
A tanfolyam alatt, bevételszerzési célból jelentkeztem egy taxivállalathoz, Bryan Leohoz, aki a gyerekével, Adam Leoval közösen vitte a céget. Itt érkeztem el életem következő és második legjelentősebb szakaszához.
Őszintét megvallva, elég bizonytalan voltam az egésszel kapcsolatban, amikor a jelentkezést megírtam. Kis cég, ráadásul családi, nem túl régi alapítás.. kicsit red flag volt az egész. Viszont a felvételi elbeszélgetés jó hangulatban telt, Bryanben egy rendes férfit ismertem meg. Adammal ugyan voltak fenntartásaim, de úgy voltam, mindenki elviselhető egy határig. Telt-múlt az idő, mentek a fuvarok jobbra-balra, közben egyre jobban összebarátkoztam a Leokkal, amikor is Bryan bejelentette, hogy bőviti a céget, mert a Közlekedési Hatóságtól t
Olyannyira nem, hogy a legutóbbi DriveFesten is közösen indultunk, és noha csak 5.-ek lettünk, de nagyon jól szórakoztunk közben. Egy ideje ugyan kicsit elváltak az utak, mindenki ment minden irányba, de a barátság és a társaság megmaradt.
Bryan ugyan a taxiscég csődje után még próbálkozott pár céggel, de hasonló sorsra jutottak, mint a korábbiak. Végül megunva a munkanélküliséget elment tűzoltónak. Robert és Mathias a Fixben tolják az ipart, Fredericko és Dave pedig a Honvédség kötelékében töltik idejüket.
Én pedig válságos időszakba kerültem. Ismét. Sokadjára.
- Gyakorlatilag bármilyen könyv, imádok olvasni.
- Amatőr módon a történelem is érdekel.
- Jóga, meditáció, spiritualitás.
- Minden ami Olaszország <3
- Lelkes ufó-rajongó, szkeptikus ufókutató.
- Zene minden mennyiségben.
- Keleti filozófiák, új életfelfogások.
Azóta alkalmi munkákból és horgászatból tartom fent magam, ezzel pénz keresve, viszont szinte stresszmentesen. Felfedeztem, tulajdonképp mennyire szerencsés vagyok az életben, megjártam Rómát, követségen dolgozhattam, van egy szerető családom és egy fantasztikus baráti köröm. Pár napja visszahívtak a követségre külsősnek, azóta ismét besegítek a munkában.
Hétköznapjaimat itt tudod követni!
Utoljára szerkesztve:
). Sajnos máig nem tudtam meggyőzni, hogy lejöjjön az osztrák löttygyár imádatáról. 
Laura Farina (2015-2017) 