Kazuya Koike A szike jobb végén
Luciano Forza, a Cosa Nostra beépített emberének története egy félresikerült munka közben, amely örökre megváltoztatta életét.
Egy irodai asztalnál ülök. Az év 2021 tele, a helyszínünk pedig Los Santos. A mögöttem lévő ablakot elszáradt faágak csapkodják az éjszakai szélben, a patológia rideg csempéin pedig a lámpák fényei világítják meg a száradt vérfoltokat. Hogy ki vagyok Én? A nevem Luciano Forza. A szike jobb végén állok.
Ahogy ezeket a sorokat gépelem a jelentésem helyett, egy hulla fekszik a boncolóasztalon...talán még 18 sincsen. Ifjú bandatag volt a rendőrség elmondása szerint, talán mexikói. Persze ezt anélkül is tudtam. A Család ölte meg.
Emlékszem amikor először megláttam élettelen, még meleg testét. Bőrének felszíne még testhőtől gőzölgött ahogy betolták hozzám, a hideg szobába és kéjes pillantást vethettem az elhunytra. Igen...mily' kegyes a sors hogy egy ilyen feladatot bízott rám.
Amint a kollégáim eltűntek a színtérről, megkezdhettem az előadást. Pengém mélyen vágott bele a mellkasába, szinte hallottam ahogy túlvilági lelke könyörög. Őrjítő sikolyait a gondolataimban csak a bemetszés első folyamata törte meg, bőrének szétnyílása és a hús rostjainak szakadása számomra olyan volt, mint másoknak egy klasszikus koncert. Minden kis "hangszer" tökéletesen csengett, miközben a felettem lévő műtétekhez használt világítás gyengén és szakadozva pislákolt. Karmazsin vére pedig szebb volt minden pataknál.
Egyszer csak megakadtam. Egy csont, biztos voltam benne. Túl mélyre mentem! Nem, ez elrontja az egészet!
- Miért kell ezt tenned velem?
Hajoltam az ifjú élettelen teste felé, ajkaimmal szinte végigsimítva homlokát. Utáltam mikor ez történik.
- Csak megnehezíted a dolgomat, kedvesem...
Suttogtam füleibe, miközben bal kezemmel hevesen a csontfűrészemért nyúltam több eszközt is lelökve az asztalról, hiszen nem volt erőm levenni szemeimet a testről. Ahhoz túlságosan elvarázsolt. A fűrész megragadása után azonnal munkához láttam.
Acél és csont találkozott egymással. Nem azt mondom hogy nem szerettem ezt a hangot, mégis oly'...barbári volt. Ahogy a kálcium alkotta csontozat megadta magát éreztem, végre mélyebbre mehetek.
Ahogy mellkasa, szegycsontjának eltávolításával kitárult előttem, nem tudtam elrejteni izgatott kacajomat. Ismerik azt az érzést amikor valami, számunkra nagyon kedves dolgot látunk amitől érezzük azt a bizonyos nyomást a mellkasunkban és közben nem tudjuk abbahagyni a mosolygást? Ez volt az Én ilyen kedves dolgom. Izgalmamban tenyeremből tölcsért formázva mertem odébb a rengeteg vért, hiszen (bár kellemesen beleborzongtam a sűrű vörös nedű még mindig langyos érintésébe) nem ezért "jöttem".
- Ne aggódj, mindjárt vége...olyan gyönyörű vagy.
Nyugtattam a fiút, ahogy végigsimítottam vérrel áztatott, kesztyűs kezemet az arcán. Az egyik tüdejét arrébhúzva leltem rá a szívre. Nem lehet.
- Hogy lehettél ilyen felelőtlen?!
Törtem ki magamból ahogy megláttam. A szív szinte cafatjaira robbant, ahogy az ólom találkozott a szövettel. Hogy nem vehettem észre?! Teljes katarzisban és hitetlenkedve forgattam vissza a fiú lenyúzott bőrét mellkasára és lássék: Egy lőtt seb volt, egyenesen a szíve irányába. Hatalmas robajjal telt meg a kietlen terem, ahogy sebészi kocsimat az oldalára döntöttem. Átitatott a harag. Még most is érzem ahogy a kezem ökölbe szorul és üvölteni tudnék. Hogy tehettek velem ilyet.. elárultak! Nem...nem Ők ezt nem érhetik. Egybe kell tartanom magam.
Engedd meg hogy folytassam. Ki kellett fújnom magamat.
Miután rájöttem hogy amiért úgy, annyira sóvárogtam már nincs többé...feladtam. Igen, feladtam! Nem lehet minden tökéletes a világban, mégis...mintha kiraboltnak éreztem volna magam. Hisz megfosztottak valamitől. Az ifjú testét természetesen attól még el kell tüntetnem, hisz a mi kis játékunknak semmi köze nem volt a munkámhoz. Oh, nem. Ez csak az enyém volt. Az. Én. Saját. Vágyam.
Egy utolsó csókot adtam megmeredt arcára, hiszen Ő erről nem tehetett. Ajkaimon a vér fémes jellegű aromáját éreztem. Már bánom hogy olyan keményen beszéltem vele. Azt hiszem elszívok egy cigarettát és nekikezdek a hamvasztásának. Rengeteg papírmunkám lesz még ezután. Hisz a szike jobb végén állok...
Luciano Forza ezután megkezdte a test elhamvasztását, ahogy a Cosa Nostra azt megkívánta. Azonban a gépezet meghibásodását követően harmadfokú égési sérüléseket szenvedett teljes jobb oldalán, ezen oldali szemére megvakult és a nyelőcsövére lefutott forróság miatt élete végéig eltorzult a hangja. A kiérkező rendőrség és tűzoltóság a patológia átkutatása után rengeteg testrészt, szívet, ujjakat és hamisított patológiai jelentéseket találtak. A Család beépített embere megbukott és életfogytiglani börtönbüntetésre számíthat rehabilitálása után.
Luciano Forza, a Cosa Nostra beépített emberének története egy félresikerült munka közben, amely örökre megváltoztatta életét.
Egy irodai asztalnál ülök. Az év 2021 tele, a helyszínünk pedig Los Santos. A mögöttem lévő ablakot elszáradt faágak csapkodják az éjszakai szélben, a patológia rideg csempéin pedig a lámpák fényei világítják meg a száradt vérfoltokat. Hogy ki vagyok Én? A nevem Luciano Forza. A szike jobb végén állok.
Ahogy ezeket a sorokat gépelem a jelentésem helyett, egy hulla fekszik a boncolóasztalon...talán még 18 sincsen. Ifjú bandatag volt a rendőrség elmondása szerint, talán mexikói. Persze ezt anélkül is tudtam. A Család ölte meg.
Emlékszem amikor először megláttam élettelen, még meleg testét. Bőrének felszíne még testhőtől gőzölgött ahogy betolták hozzám, a hideg szobába és kéjes pillantást vethettem az elhunytra. Igen...mily' kegyes a sors hogy egy ilyen feladatot bízott rám.
Amint a kollégáim eltűntek a színtérről, megkezdhettem az előadást. Pengém mélyen vágott bele a mellkasába, szinte hallottam ahogy túlvilági lelke könyörög. Őrjítő sikolyait a gondolataimban csak a bemetszés első folyamata törte meg, bőrének szétnyílása és a hús rostjainak szakadása számomra olyan volt, mint másoknak egy klasszikus koncert. Minden kis "hangszer" tökéletesen csengett, miközben a felettem lévő műtétekhez használt világítás gyengén és szakadozva pislákolt. Karmazsin vére pedig szebb volt minden pataknál.
Egyszer csak megakadtam. Egy csont, biztos voltam benne. Túl mélyre mentem! Nem, ez elrontja az egészet!
- Miért kell ezt tenned velem?
Hajoltam az ifjú élettelen teste felé, ajkaimmal szinte végigsimítva homlokát. Utáltam mikor ez történik.
- Csak megnehezíted a dolgomat, kedvesem...
Suttogtam füleibe, miközben bal kezemmel hevesen a csontfűrészemért nyúltam több eszközt is lelökve az asztalról, hiszen nem volt erőm levenni szemeimet a testről. Ahhoz túlságosan elvarázsolt. A fűrész megragadása után azonnal munkához láttam.
Acél és csont találkozott egymással. Nem azt mondom hogy nem szerettem ezt a hangot, mégis oly'...barbári volt. Ahogy a kálcium alkotta csontozat megadta magát éreztem, végre mélyebbre mehetek.
Ahogy mellkasa, szegycsontjának eltávolításával kitárult előttem, nem tudtam elrejteni izgatott kacajomat. Ismerik azt az érzést amikor valami, számunkra nagyon kedves dolgot látunk amitől érezzük azt a bizonyos nyomást a mellkasunkban és közben nem tudjuk abbahagyni a mosolygást? Ez volt az Én ilyen kedves dolgom. Izgalmamban tenyeremből tölcsért formázva mertem odébb a rengeteg vért, hiszen (bár kellemesen beleborzongtam a sűrű vörös nedű még mindig langyos érintésébe) nem ezért "jöttem".
- Ne aggódj, mindjárt vége...olyan gyönyörű vagy.
Nyugtattam a fiút, ahogy végigsimítottam vérrel áztatott, kesztyűs kezemet az arcán. Az egyik tüdejét arrébhúzva leltem rá a szívre. Nem lehet.
- Hogy lehettél ilyen felelőtlen?!
Törtem ki magamból ahogy megláttam. A szív szinte cafatjaira robbant, ahogy az ólom találkozott a szövettel. Hogy nem vehettem észre?! Teljes katarzisban és hitetlenkedve forgattam vissza a fiú lenyúzott bőrét mellkasára és lássék: Egy lőtt seb volt, egyenesen a szíve irányába. Hatalmas robajjal telt meg a kietlen terem, ahogy sebészi kocsimat az oldalára döntöttem. Átitatott a harag. Még most is érzem ahogy a kezem ökölbe szorul és üvölteni tudnék. Hogy tehettek velem ilyet.. elárultak! Nem...nem Ők ezt nem érhetik. Egybe kell tartanom magam.
Engedd meg hogy folytassam. Ki kellett fújnom magamat.
Miután rájöttem hogy amiért úgy, annyira sóvárogtam már nincs többé...feladtam. Igen, feladtam! Nem lehet minden tökéletes a világban, mégis...mintha kiraboltnak éreztem volna magam. Hisz megfosztottak valamitől. Az ifjú testét természetesen attól még el kell tüntetnem, hisz a mi kis játékunknak semmi köze nem volt a munkámhoz. Oh, nem. Ez csak az enyém volt. Az. Én. Saját. Vágyam.
Egy utolsó csókot adtam megmeredt arcára, hiszen Ő erről nem tehetett. Ajkaimon a vér fémes jellegű aromáját éreztem. Már bánom hogy olyan keményen beszéltem vele. Azt hiszem elszívok egy cigarettát és nekikezdek a hamvasztásának. Rengeteg papírmunkám lesz még ezután. Hisz a szike jobb végén állok...
Luciano Forza ezután megkezdte a test elhamvasztását, ahogy a Cosa Nostra azt megkívánta. Azonban a gépezet meghibásodását követően harmadfokú égési sérüléseket szenvedett teljes jobb oldalán, ezen oldali szemére megvakult és a nyelőcsövére lefutott forróság miatt élete végéig eltorzult a hangja. A kiérkező rendőrség és tűzoltóság a patológia átkutatása után rengeteg testrészt, szívet, ujjakat és hamisított patológiai jelentéseket találtak. A Család beépített embere megbukott és életfogytiglani börtönbüntetésre számíthat rehabilitálása után.
Utoljára szerkesztve:
